Hol bujkálsz szeretet, mennyit kaptam érted,

s mégis mindig kitartottam melletted.

Rájöttem, hogy

szeretettel élni,

az sokkal könnyebb.

Nem értem, hogy ezen

miért nem gondolkodnak el,

azok, akiknek volt már, igen

nehéz szakasz is az életükben.

S azáltal rájöttek, ezek azok a jelek,

amik figyelmeztetnék a jóra időben őket.

Mond neked mennyi az elég, azon kívül kell-e

még és még, hogy te is megelégedett legyél.

Gondolsz-e már arra, hogy ami nálad a többlet

többleteként van meg, az másoknak a hiánya.

Ez a “Föld Anya” mindannyiunké is lehetne, ha

aki eldönti a mi napjainkat, biza így is döntene.

S ők mégsem változnának meg, mert lehet, csak

mennek, törtetnek, semmi másra nem figyelnek.

 Hát mi az amit még megvehetsz a sok pénzeden,

ha megadja neked a lelked, a szíved és az agyad.

Ha van az a pillanat amikor minden megváltozhat.

A többieket én már jól megértem miért nem,

hiszen nem érezték még meg,

hogy nem állandó semmi sem.

S egy pillant elég ahhoz, hogy

megváltozzon ez egész élet.

Volt úgy, hogy másoknak

a félelme átrezgett, s féltem,

s volt, amikor már csak reméltem.

Hosszú volt az idő mire megértettem,

ennyi emberies, együttérzés adatott, mert

adnom kell, hiszen az lett a többletem nekem.

Nem kevés idő után, azonossá vált az is velem.

Sorsolvasónak indultam, tapasztaltam, tanultam,

íme 22 év telt el, nagyon sok ember tisztelt meg,

a generációs jelek, feladatok, felfedezője lettem.

Lám, lám, alázattal segítő ember lett belőlem,

most meg már azt is tudom, bíz, van az Isten.

Ah, de túlment, a rideg nyári érintésben,

a takarítógépekhez már hiába járkál,

őket már elvitte, a hiány – többlet ár.

Nem tisztelték meg, hogy lehet-e,

alaposan meg is pakolták vele.

Ne ártsál, senkit ne bántsál,

magadra is jól vigyázzál ám,

nem pótolható, csak egy.

Áztam, fáztam,

a rekkenő nyárban,

s rácsodálkoztam újra arra,

amit idetettek a holnapi napra.

Pedig már majdnem megrogyik

alatta, annyi a durván többlet ott,

már túlment és még azon is túlmegy.

Oda gyorsan, csak oda, de legott, mert már

csak az a fontos, hogy ő lehet az a kizárólagos,

a tudáshiányba futottak, oda bele is ragadtak.

Elkészült, na lám íme, mintha össze is tartozna,

olyan jól ki van találva, szépen tálalva a hamisa.

Mindig ugyanaz az ok és megint azok ott,

valamiféle, valamikori ide származékok

se itt, se nem ott, csak a másolatosok.

Jár az önjáró robot, se lát, se hall, kavar,

se nem érzi, hogy lelke is lenne, azt hallotta,

olyan nincs is, csak hóttban, élőbe meg, hogy vón.

Így aztán belenyúlkálnak rendelésre ebbe – abba,

nem gondolkodnak, sokszoroznak, nem kapkodnak,

már egészen biztosak, hogy mindent jól összeszutykoltak.

Egy kézből néhányon át, ugyanoda vissza, messze az okosa,

nem értik egymást, a szintkülönbség már akkora lett ott.

Nincsenek köztük, az emberiesen ide – oda fordítani tudók.

Jó ha odafigyelnek mit is csinál az ember alkotta robot.

Álomvilágukban, csőlátásban, hiányosan,

nincs már mi megérintse őket,

unatkoznak, hát kitöltik a napot,

s álmodnak ott megint egy nagyot.

S aki a szintje fölé, alá lődörgött, hogy

önmagától is elfordulva jól ki is látsszon ott,

már elég sokat ártott, bántott, s azzal révbe is jutott.

Óh, szeretet, ne vedd magadra kérlek, ha lepisszentenek,

ez megint csak, a sok – sokk után, megint nem a te szégyened.

Ne add fel, ne tűnj el, ne hidd a csábítóknak el, maradj önmagad,

inkább az igazi tehetségeddel tűnj fel. Ne kapkodj, a kiérdemelt

szinteden, ne mások szerint, az örök reménnyel benned éljed azt.

Tanulj, tanulj, tanulj, tapasztalva erősödj lelkileg fel, ne a mások

tudása, energiája építsen, önmagad fölé, a sorsod mellé vigyen.

Ha már tudod mit érzel, hogy mit jelent a Hazaszeretet neked,

hát el nem veszel, mehetsz, de a Hazádat végleg ne hagyd el.

Magyarországról, Paksról a Hergál Házból, most Online, a

 Világban bárhol is élnek, az emberségeseknek szeretettel.