Honnan jöttél,

mire vágysz,

s eközben

meg mit

látsz.

Az

álmodhoz

képest most

mond hol jársz.

Miben tértél te el,

s mi az ami nem jött

be neked, mert nem

is tettél érte semmit.

Kihasználtak-e, vagy

túlbillentettek esetleg,

önmagadhoz képest túl

nagy volt az a mérce amit

eléd raktak. Meg kellett, hogy

oldjad, s mielőtt felnőttél volna,

 csak elvártak, kibontakozni nem,

de harmóniában sem hagytak.

Táncolni is

megtanítottak,

ha már kedvetlen

vagy is nyomjad.

Hátha szerintük

mozdul el az agyad,

már be is állítottak,

a nemlétező sorba.

Amikor te is, már

jól belejöttél volna,

alaposan meg is

táncoltattak.

Észre sem

vették, mit

hoztál akkor

amikor születtél.

Ahhoz képest, amit

hoztál eltereltek, s

oly messze mentél.

Keresve azt a helyet

ahol jól érezheted te

is magadat, már annak

megfelelően aki vagy.

S aki megmaradt, mert

elhiszi, hogy egyszer lesz

neki is dolga itt, azzal is

ami tehetséget hozott.

Nem adja fel a lelke még

mielőtt kiteljesedhetne,

hozzá lát és teremt, most

is annak megfelelően,

ahogy neki itt lehet.

Esett már rajta is jó

sok csorba, kiegyengetni

nem volt ideje, előre kellett

lépnie. Másokat folyamatosan

legyőznie, már azt sem tudja ő,

miből merítette, azt a sok – sok

tőle idegen, de neki betudott

 üres ötletet, miérteket.

Vagy van akit,

valami által

kiemeltek,

oda ahol neki ott,

helye soha nem lenne.

 Ő abban megmaradt csak

gyermeknek, nem fogott

rajta, a tanulásnak sincsen

ott nyoma sem.

Mások kezei

által formálódott

bele a kiváltságokba.

Hol az eleje, hol a közepe,

hol az alja, felfogni sem tudja,

megy amerre irányítják, nem

mondhat nemet, azt nem lehet.

Mint egy fonalon rángatott, aki

hasonlít már az egy tucathoz.

Pedig ő sem erre vágyott.

A fantázia hiánya okozhatja,

hogy nagyon szépekre lettek

legyártva, senkinek sincs most

már ott életkora sem.

Az is egyre megy.

Tán elérték amire

vágytak, konzerválták

őket, hinnye egyen remek.

Minden hiányzik már ami

megkülönböztette őket.

Uralhatnak minden teret,

ahova a többiek, már be

sem léphetnek, pedig úgy

tudják, egy Haza ez csak egy.

Ide teremtettük a szépet és jót,

innen várnánk most azt is itt, amit

beletettünk, érezve a minőséget.

Megélnénk megérdemelten.

Hol vagytok intelligensek,

lenne dolog saját kútfőből,

eredően betöltve a hiányt.

Legyen látható, ami nem

igazi, sem nem átható.

Belül ne keresd, nincs,

ne kopogtass, nem

válaszolnak addig,

amíg arra formát

most nem kaptak.

Érd be azzal amit

látsz, az minden.

Szépen csendesen

fordulnak

befele,

épülnek

már lefele.

Még mielőtt

kiformálódhattak

volna, elérték azt amit

nekik szántak, csak vannak.

A saját fogságukba estek bele,

lett volna másik út, de az már

macerás, gondolkodni kellene.

Hol van az eleje és hol a vége,

magukhoz képest sosem tudják

azt meg, ha fel nem ébrednek.

Az álom, a mámor, a fölfele,

alaposan fogva tartja őket.

A talpuk a talaj felett lebeg,

nem érezhetik azt, hogy előbb,

talpon állni, csak azután járni.

Lépésről – lépésekre haladni,

önmaguknak elég időt adni.

Mert belőlük indulhatna ki

minden szép és jó, ahhoz,

 az önbecsülésükre volna

alapban nagy szükségük.

A Hazaszeretet érzése az

a legszebb érzés, amikor el

is érhetnek a saját “legbe”.

A kettő hatása emberies,

visszaköszön azzal a vele

született minőségi ember.

Nem árt, nem bánt, nem

okoz semmi olyat, ami

felelősség mentes és üres.

Körkörös saját ártó sziget,

bezárja önmagába, pedig

már oly régen nincs jóba.

S vannak ők nagyon sokan,

akik minden jóból, szépből

most is kimaradtak, várnak.

Hátha velük is gondolnak,

s közben alkotnak, teszik

a dolgukat, mert lelkesek,

szívesek, gondolkodók lettek.

A Világ már megismeri őket,

teszik azt amit éppen lehet,

maradnak ők emberiesek.

Haladnak ahogy tudnak,

használják amit az Isten

adott, tartásosan vannak.

Megmutatják ők magukat,

a Világnak is szükséges lenne

látnia, hogy ez a valóság ára.

Más, egyenbe bújtatottak,

nem is tudják mi van ott

lejjebb, gondolkodóba

nem esnek, fárasztó

lenne, akkor minek.

Inkább maradnak

ott ahova tették

őket, szólnak

majd, ha

odébb

kellene, ők

már menjenek.

Mert akkor éppen

mások jönnek oda,

várnak a sorukra és

igen sokan vannak.

Tájékozatlanul, még a sajátot

sem ismerve fel az üresből,

üresbe haladnak, már

nincs mire várjanak.

Generációsan sem

adnak, a következőre

túl sokat hagynak, csak

elvárnak, még és már

nem gondolkodnak.

Kibogozhatatlan az

is amit már senki sem

tudhat, marad titoknak.

Sorstalan maradnak,

nem alkotják meg

önmagukat sem.

Akik tenni saját

kútfőből semmit

sem akarnak, már

elhitték, hogy el is

értek mindent, pedig

még neki sem indultak.

Otthon vagy, amikor a

kicsiben már látod magad,

nem mentél sehova a Világ

mégis ott van otthon nálad.

Tisztelettel legyél,

emberektől vagy,

nemcsak magad.

Különös oktatás,

nevelés, hogy értsd,

az életed csak a tiéd.

Magyarországról,

Pakson a Hergál

Házból, szeretettel.