Libamáj, furcsa báj, emberesedni

tudsz-e már, vagy majd

megoldja azt is,

a károgó madár.

Körbezár, bejutni

nem lehet, na meg

oda minek is már.

Elromlott, ami el

tudott, újat venni se,

úgysem neked jár.

A mindent visz

töri a fejét, azt

tudja, megoldja.

Le nem mondhat

semmiről, neki jár.

Vagy a születésével

hozta már, vagy csak

menet közben szedte

össze és fontos lett

számára az

 elégtétel.

A külső

a mázas,

a csillogó

és a túlzó.

Valóban

nem tudja,

nem is látja,

hol van az ő

határa azokban.

Rég túlment már,

abban van ami abból

másoknak járna, ha

tudnának róla, hogy jár.

Nekibuzdulva sokszor

ünnepli a semmit is,

miért ne, ha mehet.

Lássa meg az egész

világ, íme, lám,

nekik azt is lehet.

Se a tükör nem igazi,

sem valami hasonló ahhoz.

Valaki mondott valamit,

hogy az jó lesz és azzal

elindult és idáig már

eljutott, hova megy

és kikhez, azt már

nem tudja senki,

s azt sem, hogy

oda ugyan minek.

Tartás, méltóság,

lelkes, szíves,

gondolkodó,

benned van,

a sajátod,

amihez

igazodsz.

Nem más

szerinti az,

magadnak,

magadért,

csak a saját

tartásodért,

a hozott és

megalkotott

minőségedért.

Mondhat bárki

bármit, annyira

csak nem lazulhat

fel senki, hogy azt

is elfelejti a túlzó

jóban, mihez képest

hova szeretett volna

eljutni a tartásáért.

Emberesedni éppen

abban, ami mások

szerint megjárna

nehezékként.

Érdekes a

megélés.

Pont más

a feladat,

mint amit

a legjobban

tudhatok, hát

hajrá, gyerünk,

a megelőzéstől

már igen messze,

a megoldásokat,

átlátva, vonzani

kifele, ha még

van miért és

tisztuló a

történés.

Szeretettel.