Édes Hazánk Csodaszép, kérlek ne menj még, hiszen a széppel és a
jóval, amit életünk során ide teremtettünk, nekünk meg sem jöttél.
Bocsánatot kérek, a szerintem valóságról írok, attól még, hogy
alkalmazkodni tudok, nem ilyen vagy olyan vagyok, hinnye.
Adok – kapok, a saját tudásom általi körforgásban vagyok.
Valamit feltatáltam, ami fontos lehetne sokaknak,
lerajzoltam egy nap alatt, a tudás benne van.
A hozzám érkező emberek által, időben
megtanultam a hivatásomhoz az alázatot.
A két oldal közötti pallón lehetne járni,
ha nem ragaszkodnának túlzottan,
ahhoz, amivel dolguk nem is lett volna.
Ha előre tolod azt, ami generációsan sem
lenne adott, a sorsuk helyett evickélnek.
Öt éve láthatóan, megváltozott minden,
attól, hogy tudomásul nem veszik, az van.
A lelkes, szíves, gondolkodók, aszerint élnek,
sokan vannak pénzhiányosan, szintjük alatt.
Ha majd elmúlik a káprázat, kitisztulnak a
fejek és a látszatosok, pironkodhatnak, ah.
Ki azt, más meg mást talál, majd abban,
amit leolvashat, már neki szólóan.
Az arra igényeseket, a saját
sorsuk szerint nevelem.
Élhetnék azáltal, amit
jól megoldottam.
A szülőhelyemen, a
lehetőségemre
lenne szükségem.
Sorstalanság
helyett, már
sorsszerűen,
oktathatnék.
Ugyan miért is,
lenne
tele
rajzolva a
tenyerünk.
Kinek olyan,
neked másmilyen.
Van benne négy fővonal,
van olyan, hogy kevesebb van.
Akinek a tanfolyamát elvégeztem,
tanulni általa azt sikerült, hogy nem
értettem egyet azzal, amit elvárt volna.
Elfogadta, amikor a vizsgán, őszintén
megmondtam, nem látok összefüggést
a megtanuláshoz tálalt mondataiban.
Rám nézett, nem mondott semmi mást,
csak annyit, olvassad, mutatva a tenyerét.
Odaintette a bizottságot és még egy tenyeret
leolvastatott, azt mondta mosolyogva, nagy vagy.
Feloldódott a lelkem, visszamosolyogtam, éreztem,
hogy viccelődhetek, kimondtam, Nagy Júliának hívnak.
Mindenki mosolygott, jót tett a mondatom, szintre léptünk.
Sorsolvasó oklevelet kaptam, ennyi megtisztelő által, az is lettem.
Azt mondta, vegyem megtiszteltetésnek, annak is vettem, hogy ő
hozzám bejelentkezve meg is érkezett, élmény volt mindkettőnknek.
Leolvashattam a tenyereit, addig, azt, senkinek, meg nem engedte,
ma már tudom, mennyire mást hoztam tehetségnek, mint ő maga.
A magam kínján tapasztalva, rövidre még mindig nem fogom, ami ott
van, a velem szembenülőknek a sorsát leolvasva bizony, elmondom.
Nyilván mindenkinek másképp csomagolom, nehezen tudna annyi
információt feldolgozni ott, eltárolja az intelligens agya, megoldja.
Lapoz akkor, amikor odaért a megélésében, pont az a lényege,
adja a lelke az impulzust, a szíve a ritmust, a gondolkodó
agyával együtt meghozza a saját, jó döntéseit.
Tengernyi a tapasztalatom, akkor nézem és
leolvasom, ha megtisztel és kéri azt.
Fogadott anyám tesztelt rendesen,
kibillenteni is, gyakran akaratosan is,
akarta tudni, mit tudok, elismert volt.
Megdolgoztunk rendesen azokért, amit
átadni akart és tapasztalható is volt
egyben. A sok év után már, meg
is dicsért, nem tudtam mit is
kezdeni azzal, nem volt olyan,
addig a gyakorlati életemben.
A dicséret forrása leginkább,
az volt, igyekezett kimozdítani, ha
nem érvelésnek hangzott, biza nem tudott.
Hivatásból titokban tartotta, sosem mondta.
Most már tudom, azért állt mellém, mert nem
tudta meggyőzni a hozzá fordulót, ne tegye azt.
Amikor bajban voltam, nagyot segítettek, ah,
mivel bennem maradt, hát az első hét évben
sokaknak, grátisz olvastam a tenyerüket.
Az utolsó pénzüket, hogy fogadtam volna el.
Lehet, hogy túlmentem azzal, voltak akik,
azt gondolták megjár az mindenkinek.
Amikor rájöttek, tartásos lettem, a sok
ember által, ki nem használhattak már.
Ki tudtam mondani azt, hogy nem,
lehet zokon vették, tán azóta is durcásak.
Tehetséget mindenki hozott a születésekor,
kinek, mikor, érik be az a pillanata, rájön, ah,
miben a legjobb, önmagához képest, azt a.
Már van is sikerélmény érzése, megjegyzi
azt, az arra alkalmas sejtje, adja a jelet.
Amikor arra a tudásszintre érkezett,
annak van, jó minőségű energiája.
Nem tudtam megtanulni senkitől
semmit, könyvtári könyveken nőttem,
az életrajzi regények tartottak életben.
Nem tudtak mit kezdeni velem, sokadiknak
születtem, se idő sem türelem, maradjak már
csendben, azt gyakran hallottam, elvonultam.
Amit lehetett elsajnáltak tőlem, hát adni tanultam.
Elmélyülve játszottam, abban szerencsés voltam.
Irigyeim akadtak, voltak bőven, nem is értettem.
Hallgatni is megtanított a hivatásom, rendesen.
Előjön, amikor újra találkozunk és még úgy van,
közben évek telnek el, megelőzésben olvasom.
Prevenciós 1999. évben adatott, megajánlott.
Hallgat, nem beszél, egyedül dolgozza fel,
ezt hallják gyakran az oktatásomon.
Nem korholom, a lehetőséget
odapakolom, gondolkodjon.
Az érvelni tudásnak van
egy jó erős rezgése,
nem téveszthető ám,
az okoskodással össze.
Tartást, emberséget hozunk,
a határainkat időben felismerve,
amikor magunkért, másokért is teszünk.
A saját sorsunkban is boldogulni tanulunk.