Boldogulásként,

végigmenni,

a lépcsőfokokon,

ha nem tetted is,

tenni fogod, mert

rávezet annak a hiányára,

 naponta a saját sorsod.

Tartást, méltóságot adó ez,

tisztelettel vagy, hogy azt kapjad.

No lám csak ha belenéznek a tükörbe,

a régi önmagukat látják, ugyanolyan szépek,

mint régen, érzékelhető nem tetszettek változni.

Tessék mondani, lesz-e nagyanyó a zsengéknek,

ha nem tetszenek akarni egyáltalán korosodni.

A hétköznap, nekem is megvan, nap mint nap,

a rálátó tapasztalásom, az Isten kegye lett,

 a családotokból ugye ki nem mentek.

Van-e benne valami, kapcsolgatom,

ha van arra időm,

s értelme is tán,

meg is nézem.

S mit látok,

na lám, tényleg,

ott megvan minden.

Mint a szórólapokon

a nihilről úgy mintha

valamiről szólnának.

Királyi az élet hallom,

s ahogy azt mondják,

az összefüggéseket meg,

belőle ki nem hallom, több

darabból összeálló és egymást

kiegészítő ugyan, de nem odaillő.

S látszik, hogy azt nem látják ott,

ők sem, s akiket nevesítenek sem.

Bizony sokan vannak már, s látja

a Világ, de jó is ott az élet, lám, nahát.

Édes Hazám Csodaszép, ne menj még,

hisz a szépet, a jót amit ide teremtettünk,

mi is itt élnénk meg, s várunk rá, már rég.

S ők várnak valakit idegenből, aki majd

elrendezi azt, amihez nem értenek,

de holnaptól már lehet, hogy azt

olvasod, ő az aki arra született,

s az ő királyságáig el is ment.

Nahát milyen sokan vannak,

látszik, hogy a boldogulást,

mint megtanulhatót nem is

ismerik. Nem volt szükség

arra, megkapta, elérte az ő

 álmát és már csak játszana.

Nem kell komolyan vegye,

hiszen nem kell gondolkodnia,

nem fogyhat el, van bőven ott.

Nem is látja, onnan nem láthatja,

sokan a megérdemelt jót elérni, a

 jóba belépni, az ajtó híján nem tudnak.

Kívül maradtak, a sorsuk mellett vannak,

látják, tudják, hogy mire születtek,

örüljenek, láthatják és lehetnek.

Ha nem mennek még lejjebb, hát

biza így jártak, magukra vessenek.

S azt látja a világ, nahát, íme, lám

ott a jólét, a szépség, a nyugalom,

s a fejlődésükre is adnak, kiemelik a

 múltjukból jöttet, azt is megengedhetik.

Miközben azt sem tudják mi van itt kint,

az eredetiről, a tisztán működőkről sem

tudnak. Vannak itt a saját Hazájukban

élnek, mégsem láthatják őket, mert

 valakiknek ez most nem az érdeke.

S felfuttatják, divatossá teszik,

azt akit behoztak valahonnan,

 kikiáltják most, királyosítják itt.

Rohannak majd, az kell nekik is,

jó üzlet lett belőle, azt a mindenit.

Arra gondolok, talán most illene ott,

tapsolni, legalább, oh, ah, szép és meghitt,

te csak játsszál, meghitten játsszál, hiszen,

kész a mű, jaj, milyen átláthatóan mű az a mű.

S mi majd megyünk a sorsunkat keresve

tovább és még tovább és még tovább,

mert mire elérnénk, zsákutcát látunk.

Se előre se hátra, sehova, csak nézem,

eszembe jut a sok nehéz amit átéltem,

apró porszem is fontos része az egésznek.

S aki nem tudja, majd ő is tapasztalni fogja,

hiszen a fokozatosság a lényege az egésznek.

Amit nem tartasz fontosnak, az hiányzik majd.

 S magamban azt érzem, hogy van az Isten, meg

azt is, hogy van gondolatom, a lelkem, a szívem,

hiszen így a saját életemet, a kiüresedés helyett,

szép színessé, szívessé és lelkessé tehetem,

mert nemcsak magamért teszem.

Köszönöm Isten, hogy ennyi szíves,

lelkes, megélt gondolatot adtál nekem.

Megtanulhatók a boldogulás lépcsőfokai,

akkor gyere ha igényes lettél te már erre,

a saját sorsodra való rálátás megtanulására.

A most hogyan továbbra, a saját és generációs, látható

határaidra, hogy ne lépjél túl rajta, se ne legyél kiszolgáltatva.

 Online Heringes Árpádné e.v., a  Hazánból, ha a Világban bárhol is élsz.