Gondolkodva, óvatosan, szívesen
éljél, mások általi, magadnak
is jót, mögé nézés nélkül,
most, te se, ne reméljél.
Ne állj be a nemlétező
sorba, sok ott is már
a csak látszólagos.
Nézz mögé, most
légy te is óvatos,
nagyon alapos.
Az igazi érték
benned van
ember,
bele
ne
nyúlj
a
csak
csilivilibilis
értéktelenbe.
A látszata az,
hogy neki is
van ám már
véleménye.
Kinevelődik,
csoportba
terelődik,
elveszítve az
egyéniségét.
A tehetsége
meg lemarad,
más a fontos,
nem a belső,
oh, ott meg,
az öltöztetőnő,
mindenkit bele
az “egyenbe”, nem
úszhatja meg egy se.
Neki meg már megvan
mindene, alig győzi őrizni.
Révbe ért azt el is hiszi,
nem fejlődik semmit,
hirtelen lesz, amikor
talán ő is kijózanodik.
Nagy bajban van ám,
ha ő már különbnek is
tartja, a többitől magát.
Nagy pénz nélkül már nem
élet az ő élete sem, hiszen
mit szólnának ők ahhoz,
ha volnának olyanok is,
akik a tucattól máris
eltérve élhetnének.
Olyan magasságokat
érnek el, hogy azt
sem tudják, hol a
talaj, csak libbenget,
csak száll, majd, hogy
elszáll a szerzettben.
Nélkülük már nem
tudja, mit vegyen
fel se, a legújabb
szerinti a viselet,
amit kapni lehet.
Azt tükrözi van a
pénzből ott bőven,
be is vonzza az arra
éheseket rendesen.
Nem fejlődött egy
aprócska részletet
sem, jól belevitték
a katyvaszba, nem
szeretném látni azt,
ha rájön mi lett vele.
Tán inkább igazítsd
meg az arcodat,
södörgessed
meg a
még nem
is létező
bajszodat is.
Megtanítják,
hát ugyanúgy
látja, már
ugyanazt
gondolja,
ejha,
hűha,
azt a,
igen sok
a másoló,
a karaktert
utánoztató,
a máséval
brillirozó,
betanulta,
azt nyomja.
Igen erős annak
a láthatatlan sara,
nyögik azt sokan.
Már másokat is
jó alaposan
összekavarva,
nem értik, hát
az valami nagyon
olyan lehet, amit
tudniuk tán nekik is
kellene és látszik az
elégedettség a fején,
már mindenkit el is ért
a másoknak kultúrája.
Csak csettintget ő,
a nagy menően
másoltatóan
ható utánzó.
Mintha nem
is sejtené,
hogy van
neki is
saját
énje.
Ott tart
már, hogy
szégyen
lenne, ha
meglátnák,
hogy neki
még van
tartása.
Nem is
vették
észre se,
változott
a divat,
átment
eszesbe.
Sok ember
mondta már,
ej miért is nem
találhattam előbb rád.
Nem szenvedtem volna
ennyit, a többiektől,
meg magamtól se.
Mindent a maga
helyén és idejében,
kiment a divatból
a tisztelet,
a becsület,
a tiszta szó,
a tehetséges,
az önállóan is
tevékenyek.
Nyomják
bele a
semmi
kelletlen
közepébe,
ráfogják,
hogy most
éppen ő az,
akit utálni
kellene.
Látszik a
sérültsége,
ej de jó pofa,
utánozni kéne.
Már nem jut az
sem eszükbe,
annyira
affektál,
hogy már
mindent
elronthat,
amiért az ő
családjában,
már néhányan
megszenvedtek.
A megérdemelt
nagyságukig ők
elértek, tartás,
méltóság, eszes,
divat is lehetne.
A saját szintjük
alá keveredtek,
olyan nagyon
igyekeztek,
hogy minden
szépet és jót is
lényegtelenné
téve félresöpörtek.
A külsővel nem lehet,
elfedni azt sem,
ami nincs,
látásuk,
tartásuk,
méltóságuk
lenne az ami
a legnagyobb
elérhető kincs.
Lehet elölről is
kezdeni azt
is, amit
még
meg
sem
tanultak,
és bele nem
nőttek abba se,
de ismételik a
jó nagy semmit.
Ó ha látnátok
kívülről most,
magatokat is
elsiratnátok,
talán már,
változni
sem
tudtok ti.
Egy tucat az
fő a látszatos,
igen maszatos,
s ami még ott
van mögötte.
Attól nem is
más szenved,
hanem te, te,
te, te és te,
akikor azt
meglátja a
maga fölé
helyezett
szeretted,
tükröt tart
már neked.
Elfordulsz,
s nincs
kedved
nevetni sem,
nem sejtetted,
ennyire gyorsan
ér majd az körbe,
hiszen azt te magad
ártásnak találtad ki, s
elkezdett tükröződni.
Azt is tudja ő nincs
már ott mit tennie,
benne kell lennie,
a szintje alattiba,
mindent elölről
kezdhet, de már
nincs semmije se.
Tartása, lelkiereje,
már méltósága se.
Amiből másoknak is,
ugyan csak túlzóan sok
lenne, az is egyre megy,
nincsenek egyéniségek,
ah, minden a léről szól.
Magadnak
gyártottad
már megint
le azt, ami
nem visz
sehova,
tanulni,
fejlődni se,
nem lehet vele,
se benne, se tőle.
Te már tapasztaltan
tudod, apró pici fontos
része az egésznek, mint
mindannyian, te is,
fontos porszem vagy.
Ha egy porszemet úgy
mozdítanak el, hogy azt
ő nem tudta, döntöttek
felette, nem illik bele,
a látszatos semmibe.
Örülhet annak, hogy
kijött a felelőtlenség
magasabb szintjéről,
nem kérnek ott a tükör
nem lett divatos most.
Nagy lesz ám annak
ott a hiánya, a hegy
is leomolhat utána.
Kontroll nélküliek,
leépül az a micsoda,
ha maga fölé emelten,
tudáshiányos, tiszteletet
nélkülöző, sikítva rohant ki
onnan a lélek és sötétség lett.
Belülről tisztul fel, oldódik meg,
külső kontroll nélkül nem megy.
Igen meglepődik, amikor
azt mondom, jó ember.
Figyelmeztetem, hogy
ne nyúlkáljon bele ebbe,
abba, mert rajta marad,
annak a túlzó energiája.
Minél vaskosabb lesz az,
annál utálatosabban hat,
elfordult tőle a tiszta, ott
marad a sara, nézegetheti.
Fontos lett volna mielőtt
beleszaladt, tudnia hol is
az ő generációs határa.
Mert a minőségi élete
kulcsa, az ott van nála,
nem a pénze mércéje.
Ott rejlik benne mint
az ő lenyomata, egy
pici hangulat, s ha az
hat, legalább már
nem árthat.
Nem kell
kortyolnia,
az energia
az a sajátja.
Akárki azt
megtanulni
nem is tudja.
Durván le
van fedve,
nem igazi az,
megmaradt ott a
kontrolláló nélküli, a
látszatos, csak a kóros
körforgásban elfogadott.
Tisztelet, szeretet,
legyen ottan bőven,
hogy vihessenek is
onnan kimenőben.
Magyarországról,
Pakson
a Hergál házból.