Fordítóra lenne szükség, hogy az arra igényesek, értsék egymást,

a tapasztalatom az,  elbeszélnek egymás mellett az emberek.

A lelkes, szíves, gondolkodó énünk, megkéri a magáét ám,

nem üresedésre szánta a teremtő, az emberségeseket, azt a.

Arányában sok, ami úgy hat, mintha élhető lenne, de nem az.

Ugyan hányan igazgatják a hétköznapokba az ünnepeinket, ah.

Eladásra érett az általam meg és feltalált, megrajzoltam, hinnye.

Hiányzott néhány méter ahhoz, hogy a fordulásnál, szabadon, a

hirtelen iramtól, jól megérdemelt robogásban, ütközés nélkül,

sikerüljön megállni nekik, épségben, a nagy életörömükben.

Tele volt az udvar mozgással, mint régen a családunkban,

a hétköznapi ünnepekkor, amikor együtt időztünk.

Megértettem az életükből sokat,

a gazda szemével néztem

a megelégedetten,

jóllakott,

jószágokat.

Kaptak mindketten,

jó minőségű étkeket,  ahogy az

illett, jöttek a simogatásért gyakran.

Öröm volt bennem, hogy ugyan, még addig

nem csináltam olyat, mégis szépen gyarapodtak.

Bár állatok voltak, nem tartottam őket ridegen,

nem  neveltem el attól, amit hoztak a génjeikben.

Visszamentek  a többiekhez, remélem jó mintát

mutatva élnek, nem bántják a többieket.

Megmutatják hol szükséges

fordulni, a vágtában,

hogy sérülése ne

essen senkinek se.

Önismereti oktatás,

a lerajzoltam általi nevelés,

jól működik. Ha van alázata ahhoz,

hogy az oktatásomra bejelentkezik és

végigtanulja, a nagyon nehezet, érdemes.

Azt tudom ígérni, hogy szintet vált közben,

nem is egyszer, annyiszor, amennyit magához

vesz, a nehezet tanulva, hiszen minden átmegy.

Mindenki úgy veszi magához a tudást, amennyit

éppen akkor, azon alkalomkor a nehézből elbír.

Én már értem, hogy alázat nélkül nem megy,

előbb – utóbb mindenki megfogja érteni.

A tudásért néha a szintek alá szükséges

menni, ha azt is meg szeretnék tanulni,

amiből csak egy van, magam találtam fel.

Megszoktam az egyszerűben, ha a nehezet

választottam, így jártam, tudtam mit vállalok.

Generációs feladatokat vállaltam fel azért, hogy

ne kelljen szomorkodnom nap mint nap, mert nincsen

hova átadnom. A gyakorlatból meríthettem, inkább a nehezet

választottam, nem éreztem jónak, sem szépnek a mondvacsináltat.

Ugyan elmondják-e egymásnak az emberek a hétköznapjaikban azt,

hogy adni tudunk igazán, azt hoztuk, nélküle jól nem is fejlődhetünk.

Valószínűleg, nem meri már megmondani azt, a vezetést vállaltnak,

tisztelettel, alkalmazkodva,  alázatot gyakorolva, jó vezető lehetne.

Van az Isten tudom, ez is oda tartozik,  a hétköznapi alázatomhoz.