„Parkoló autóban várakozom, zenét hallgatok, vidám vagyok.

Az autó ezüst, a hajam ezüst, a kalap világos, a blúzom fehér.

Iskolások, egymás mellett, kettes sorban,

jönnek velem szemben,

még a túloldalon

vannak.

Látszik,

fáradtak.

Átfut az

agyamon, hé

gyermekek, kicsit lazítsatok.

Ne vegyétek túl komolyan az életet.

Az ősz is lehet gyerekes, nosza hát,

csinálok nektek egy kis vidámságot.

Előre mosolygok, csak mosolygok, mint

aki nem adja fel, adna egy kis vidámságot.

Elég széles a mosolyom,

egyikük meglát,

az ujjával

megböki a

társát.

Nézze milyen

nevetséges vagyok.

Kicsit löködik egymást, nézzenek oda.

Hát gyorsan rápakolok, ülő helyzetemben

meghajolva, megemelem a kalapot.

Megismétlem néhányszor, mert már

kacagnak, ennyit tehettem

értetek.

Szép

napot gyermekek”.

Felnőttek, amit láttok,

még nehezen hiszitek.

Sokan a saját sorsukkal

szembe mennek.

Az anya

és a

gyermeke,

a várakozási

időben egy

körforgásban vannak.

Amikor leválnak,  megismerhetnék  azt,

hogy mások másképp, más szinten vannak.

Talán szükségesek lennének a fordítók már,

hogy értsék egymást az egy anyanyelvűek,

akkor is, ha különböző módon élnek.

Önismereti oktatás,  nevelés.

Fontos lenne tudnotok,

felfedeztem valamit,

amit mindannyian

hordoztok, a sorsotok.

Szerencsés napot kívánok.