Tisztelet, megbecsülés, legyen ottan bőven,

hogy vihessen a zsenge kimenőben.

Mert mi lesz veled, ha majd,

fázik a lelked, a nagy

üresség ridegségében.

Az egy szinten lévők,

értik egymást,

akkor is, ha

a másik

oldalat

tanulják még.

Az intelligensek,

segítőknek születtek,

persze, ahol igénylik,

nem ártanának senkinek.

Hiszen tudják, nem a pénzük által

 lettek, így hát, maradnak emberiesek.

„Az agg is lehet gyereklélek,

az ártó pillanat alatt a gyermek

lelke, meg is öregedhet.

Megint rázza a hideg, eszébe jut az,

hogyan mesélte el azt, az ő gyakori kérésére.

Mit érzett, amikor

megmentette, a gyapjú szagú, őket kettőjüket.

A csoda, így emlegették őt később,

meg voltak róla győződve,

az emberek, hogy bár,

a nevelőapja

mentette meg.

Az Isten keze is

ott volt végig,

amikor a

kutyával együtt,

őket átkulcsolta a karja.

Siet a férfi, vállán a gyermek,

a vizes ingében vacogva,

kocognak a fogai.

Semmit nem tud tenni ellene,

nagyon rázza a hideg.

Megfeledkezik egy pillanatra

a kutyáról, átfut az agyán.

Megretten a gondolattól,

hogy szólítsa, hát még neve sincsen.

Muszáj visszamenjen, megfordulva,

a mellkasát veri az eső, védi a

gyermeket, ahogy lehet.

A hátára teszi, csimpaszkodik is

erősen, beleváj a bőrébe,

mind a két apró kezecske.

Ő meg, a két karját ráfordítva,

összekulcsolja mögötte,

ezzel is megerősítve.

Kicsi még a fekete gubanc,

lemaradt,  nem csoda, ahogy

ijedtében ő most rohant.

Ugyan, hogy szólítaná,

nincs is neve,

milyen

hálátlanok

voltak vele”…

Magyarországról, Pakson,

a Hergál Házból, szeretettel. Julamami