Kérem ne olvassa el, ha nem szereti a  valóságot.  ah ne, hogy kibillenjen a szép  napja, kérem el ne olvassa. Amikor nem láthatom, nem is hallhatom, nem magam terveztem  el és tudom  a  sorsomat hozom. Nem magyarázkodásnak szánom, akit érint tudja,  érvelni már régen megtanultam.  Nem  tehetek  róla, hogy az amit a sorsomnak  tudok, nem  tervezhető most.  Blokkolni igyekszik  ott,  mert úgy tudja azt is megteheti. Tapasztaltan másképp is látom  már,

a sokféle megtapasztalható adta  azt. Valóban velem van gondod,  megsúgom,  156  cm és  69  éves vagyok, nem  lehet  ez nagy kihívás, ah.

Elárulom, másabb  jó hatásokra várok, csak  ez maradt meg így kommunikálok ez adott éppen.

Prevenciós vagyok, kérlek ne várjad tőlem, hogy várjak valamire, ah, ami nem lenne természetes számomra,  van az Isten,  csak  mondom,  hinnye.

Magam szerint élek, az egyszerűt  is nagyszerűnek látom, ha felfogom  azt ami van és  gondolkodva élek továbbra is,  ezt megszoktam.

Talán  kicsit  szerencsés vagyok,  hogy hiszek abban amit feltaláltam. Azért írom  mostanában szinte nap mint nap le azt, hogy feltaláltam,  hátha megérint többeket és rájönnek, nekik sem szabadna csak  úgy beleélniük.  Hiszen akkor kopik a hozott és nincs fejlődési lehetőség, ah. Amikor a külső által meghatározott szerint én  nem vagyok fontos,  a nettóból nyugdíjam határoz meg engemet. Talán így volt az akkor amikor eldőlt, hogy attól a naptól kezdve meghatározódott a sorsom. Mint egy gyerek mondókában, ecc,  pecc kimehetsz, holnap után bejöhetsz és valószínűleg  egér  lett belőlem. Ó persze kérem ne vegye ám zokon, öreg fejjel csak írok itten, hiszen másom sincsen. Nem férek bele a sablonba,  na meg gondolom sokan mások sem.  Vessek magamra, mit képzelek, sorsom van nekem, kit érdekel,  amikor volt akit megköveztek és  az anyja azt is el kellett viselje. Mert anyák  vagyunk, vagy majd a  saját érettségükben lesznek,  nem az életkor határozza azt sem meg. Sokadikként örültem, hogy élek,  meghúztam magam,  ahogy csak lehetett, hiszen másképp gondoltam azt,  mi az ami jó lenne  nekem.  Gyerekként nem szólhattam bele, maradj csendben,  menj  innen, nem rólam szólt a saját történetem. Bennem maradtak a szavak,  mondatok, gondoltam majd egyszer, máskor, meghallják, talán kihallják, szükségem  lett volna az értő fülekre.  Rájöttem, nem lehetek olyan önző, hogy elveszem  a kevés idejüket, azzal , hogy rám is figyeljenek, hát tán annak a következményeként írok naponta, hátha valakit érdekel az, hogy valamit felfedeztem  és az Isten ajándékaként fogom fel. Sokat kellett dolgoznia ahhoz a felnőtteknek, hogy eltartsanak bennünket. Isten óvjon meg  attól, kiteljesedve,  hogy másokra legyek utalva, hinnye.  Ha valaki azt várná  el, hogy visszafelé teljesítsenek akkor, amikor önmagukért lenne szükséges tenniük, bizony valami kimaradt  az ő életéből, hinnye. Abba megy minden energiája  bele,  hogy oda teljesítsen ahol most is boldogulni tanulni kéne. Előre hátra,  össze vissza elvárva,  aközben nem teljesítenek önmaguk felé,  kritikusakká lesznek. Boldogulni tanulni minden helyzetben úgy, hogy  ott van, akire minden körülmények  között lehet  számítani, de nem behelyettesíti őket, csak van.  Önismereti oktatás, igény szerint a sorshoz nevelés igényesen,  magam találtam fel.

Kilométereket tettem meg,  először gyakran,  aztán jól megpakolva a necchálókat, mert rájöttem, ha kiegyensúlyozom azzal,  hogy kettőt  pakolok tele, az talán jó megoldás lesz. Messze  volt a nagyon is messze,  akkor még nem gondoltam bele, hogy jót teszek azzal magammal, vágytam arra, hogy megvigasztalódjak a könyvek olvasása megadta  azt, ami hiányzott naponta. Benne éltem a könyvek adta, mások által  megélt világukban, életükben, a harcos történeteket nem szerettem,  ahhoz viszont,hogy rájöjjek arra,  sok olyat olvastam el.  Nagy érdeklődéssel voltam minden olyan fizikai munka iránt, ami  által ott volt a sikerélmény lehetősége,  amikor visszanézett az ember és látta, minden sorjában szépen, rendben van, lehet  hozzálátni a következőhöz. Nem tudhattam, de éreztem, sikerélmény nélkül  nem jó minőségű  az élet. Ha azt ami feladatul volt csináltam, arra rá és visszanéztem,  szükségem  volt a megelégedettség érzésére.  Nem kaptak,  hát nem is tudták  mit jelent a  dicséret érzése, nagyon igyekeztem volna,  bármit megtettem volna érte. Amikor is rájöttem, nem mindegy, hogyan hangzik el  és kitől hallanám  a  dicséretet, megbékéltem vele, talán jobb is ha nem hallok  olyat, az lehet a  természetes. Olyan érzésem volt  egy idő után, hogy ahhoz  képest,  amit ők gondolnak, többet szeretnék  elérni, de úgy, hogy közben másoknak  is jó legyen az. Nem felejthetem el,  hiszen nem volt sok belőle, körzetben dolgoztam 17 évesen,  a  doki kitűnő belgyógyász volt, aki mellett  ültem. Naponta  kétszer tettem meg a sok  kilométert, reggel és délután, este botorkálva a félhomályban igyekeztem  haza. A doki szomszédjában kis  tacsi kutyák születtek, megcsodáltam őket naponta. Megszólított a szomszéd, kérek egy kiskutyát,  rögtön rámondtam, ha lehet, köszönöm, igen. Azután már ketten róttuk  a göröngyös járdákat, a kis kedvencemet az oldaltáskámban hordtam,  onnan nézett rá a számunkra szürke világra,  de mindkettőnknek  ünnepet adott az,  hogy én lehetek egy kutya gazdája.  Megszólított a nagy loholásom közepette egy hölgy, segítenék-e neki megszólítani a dokit, mert,  hogy az a hír  járja,  nagyon morózus mindenkivel. Én is tartottam  akkor még tőle, de már csak  kicsit, mert ott mellette ülve, úgy rákaptam a dohányzásra. Úgy fújtam mint egy megveszekedett füttymentes  gőzmozdony, csoda, hogy a  betegek  nem ájultak bele, a vágni lehetett füstbe. Sikerült meggyőznöm  a kitűnő szakdokit, fogadta a sok gyermekes, nagybetegnek tűnő anyát, hamarosan meggyógyult. Megvárt egy  esti rendelés után a hölgy, aki a neves cukrászda tulajdonosa volt és életem  egyik legnagyobb élményét tárta elém.  Bármikor bemehetek a Csucsu kutyámmal  is,  nekem ott mindig lesz helyem, úgy is volt,  köszönöm  neki, hogy azt érezhettem,  embernek nézett. Ő már régen elfelejtette,  de én nem, amikor csak  tehettem  megköszöntem neki, ő meg nekem, a testvére gyógyulását emlegette.  Már nem dohányzom 39 éve annak is,  nehéz volt leszoknom  róla, de megerősítettem magamban azt, hogy ne mutassak helytelen mintát a szeretteimnek, tartást adott a lemondás. Addig kerestem a helyzetekben,  az emberekben a hibát, azóta rájöttem az életemet magam irányítom. Akkor is,  ha  az másképp látszott  még akkor, örültem annak ami van, megéltem  pont azt ami megadatott akkor. Ehhez tudom viszonyítani, mindazt amit megláttam mint lehetőséget. Rájöttem adott a teremtő gondolkodó agyat,  hát nem másokat utánozva,  nekik megfelelve neveltem fel  magamat. Éreztem fontos az, hogy magam szerint úgy élhetek, hogy  szerintem tervezek.   Amik úgy tűntek menet közben, hogy nekem lehetetlen elérnem, azzal  nem is törődtem. Volt elég megélni  valóm,  hát azon voltam, hogy azt  átgondoltan, jó minőségben éljem. Úgy látszik megéltem a sorsomat ezidáig, most éppen lezárok dolgokat,  amik  látszólagossá  váltak,

a valósághoz ragaszkodom.

Meg van hozzá már a sok évem, ami   jól  volt nekem,  az nem  biztos, hogy jó másoknak. Tehát  ne várjak el semmi olyat,  ami lehetetlen a másiknak, hiszen teljesen más életet  él még.  Nem biztos,  hogy tervezni tud, vagy még nem  elfogadó mások szerint nem látja,  hiszen nem a sajátja a másiknak a sorsa.  Viszont sok olyat is tapasztaltam, ahol nagyon jól tudták mi a sorsuk, hol tartanak és mit adjanak tovább a sokból, a bővebb családjuknak. Generációról generációra mindenkinek meg volt a tehetségéből  eredően a boldogulása, hinnye. Nem a pénzszerzésből, a boldoguló teremtésből volt sikerélményük, generációsan összetartottak. Egyszer jött egy „nagy ember” és azt kérdezte,  hogy bírok el ekkora sikert. Nekem mindenem megvan kicsiben uram, csak  a  mások  szerint tervezettekhez nehéz jól   igazodnom. Amit kívülről mások  által határoztak meg és nem tapasztaltan életszerűen hat rám,

sosem  volt még elég pénzem uram, hinnye.

Megrázkódott, akkorát kacagott rögvest és

kérte mondjam el  még egyszer,  megtettem.

Lépésről  – lépésre, volt, hogy csak  araszolva haladtam. Ah, mindenhez megvolt  a megértő önmagamhoz mért, másokra is figyelve élő,  saját  tervem. Bármilyen apró  is,  de megvolt naponta a sikerélményem.  Arra nagyon figyeltem, hogy olyat ne  vállaljak fel, amihez nem értek és a túlzásokba bele vinne  észrevétlen.

 

Óvnék mindenkit attól,  hogy belenyúljon mások  sorsába.  Mert annak megjön ám  a hozadéka, nem  lehet, csak úgy elmenni mellette, a tapasztalásom  mondatja velem.  Gyakran kértem  bocsánatot mások  helyett.  Legalább ne  árts, senkit  se  bánts,  magadra is jól  vigyázz,  mindenki  élete,

sorsa,  más és más,  majd beindul

az egészséges körforgás és

téged sem  pótolhat senki más.

Az ünnep érzése is mást  és mást

jelent,  ha nem látsz tovább mint

ameddig az érdeked megkívánja,

nem láthatsz rá, a mások világára.

Hat éve annak,  amikor megkívánnák

a  tudást a hétköznapok, a múlt  elmúlt,

se érvek,  se történések  onnan nincsenek.

Nem lehet a kifényesítettben  sem úgy élni,

hogy a saját lelked tükrét ne lássad most meg.

Tanuld meg azt amit nem hoztál  tudásnak, hogy

két  lábbal  megálljál abban ami éppen van,  ah,  ne korholjad magadat. Ha nem  tervezhettél,  ugyan,

hogyan teljesíthetnél  magad szerint,  tanulj  meg

jól alkalmazkodni és megélni, túlélni, ne várjad ott  a segítséget, ahol még nem értik mindezeket.

A múlt elmúlt, gondolj  a mára, a  most megélhető, megtapasztalható pillanatára. Ha nincsen másod

most,  ahelyett  amihez szoktatok, a finom  őszinte beszélgetések elvonhatják a figyelmet, arról  ami máskor természetes  volt, most  nincs.

Kívülről minden másnak látszik,  aki beéri azzal  is

amit másoktól, szerintük megfogalmazásban hall,

majd rájön  az érettebb személyiség az,  aki már

átélt sok olyat, ah,  amit fölöslegesen ismételni ugyan minek, csak az idő múlik vele, hinnye. Ah, Isten óvjon hinnye, ah, meg ne bántsak egyetlen önmagát hatalmasnak érző embert se. Akivel  soha nem  találkoztam,  hiszen hogyan tisztelné amit feltaláltam. Az lehet a természetes abban a magasságban,  ha méltatlannak  tartana engem, arra, hogy komolyan vegyen itt Hazánkban,  ah.

Ah, a jó öreg bocsánatot kérésemet használnám  megint eszközül, megköszönném ha  nem ártana…