Kérem ne olvassa el, ha nem szereti a valóságot. ah ne, hogy kibillenjen a szép napja, kérem el ne olvassa. Amikor nem láthatom, nem is hallhatom, nem magam terveztem el és tudom a sorsomat hozom. Nem magyarázkodásnak szánom, akit érint tudja, érvelni már régen megtanultam. Nem tehetek róla, hogy az amit a sorsomnak tudok, nem tervezhető most. Blokkolni igyekszik ott, mert úgy tudja azt is megteheti. Tapasztaltan másképp is látom már,
a sokféle megtapasztalható adta azt. Valóban velem van gondod, megsúgom, 156 cm és 69 éves vagyok, nem lehet ez nagy kihívás, ah.
Elárulom, másabb jó hatásokra várok, csak ez maradt meg így kommunikálok ez adott éppen.
Prevenciós vagyok, kérlek ne várjad tőlem, hogy várjak valamire, ah, ami nem lenne természetes számomra, van az Isten, csak mondom, hinnye.
Magam szerint élek, az egyszerűt is nagyszerűnek látom, ha felfogom azt ami van és gondolkodva élek továbbra is, ezt megszoktam.
Talán kicsit szerencsés vagyok, hogy hiszek abban amit feltaláltam. Azért írom mostanában szinte nap mint nap le azt, hogy feltaláltam, hátha megérint többeket és rájönnek, nekik sem szabadna csak úgy beleélniük. Hiszen akkor kopik a hozott és nincs fejlődési lehetőség, ah. Amikor a külső által meghatározott szerint én nem vagyok fontos, a nettóból nyugdíjam határoz meg engemet. Talán így volt az akkor amikor eldőlt, hogy attól a naptól kezdve meghatározódott a sorsom. Mint egy gyerek mondókában, ecc, pecc kimehetsz, holnap után bejöhetsz és valószínűleg egér lett belőlem. Ó persze kérem ne vegye ám zokon, öreg fejjel csak írok itten, hiszen másom sincsen. Nem férek bele a sablonba, na meg gondolom sokan mások sem. Vessek magamra, mit képzelek, sorsom van nekem, kit érdekel, amikor volt akit megköveztek és az anyja azt is el kellett viselje. Mert anyák vagyunk, vagy majd a saját érettségükben lesznek, nem az életkor határozza azt sem meg. Sokadikként örültem, hogy élek, meghúztam magam, ahogy csak lehetett, hiszen másképp gondoltam azt, mi az ami jó lenne nekem. Gyerekként nem szólhattam bele, maradj csendben, menj innen, nem rólam szólt a saját történetem. Bennem maradtak a szavak, mondatok, gondoltam majd egyszer, máskor, meghallják, talán kihallják, szükségem lett volna az értő fülekre. Rájöttem, nem lehetek olyan önző, hogy elveszem a kevés idejüket, azzal , hogy rám is figyeljenek, hát tán annak a következményeként írok naponta, hátha valakit érdekel az, hogy valamit felfedeztem és az Isten ajándékaként fogom fel. Sokat kellett dolgoznia ahhoz a felnőtteknek, hogy eltartsanak bennünket. Isten óvjon meg attól, kiteljesedve, hogy másokra legyek utalva, hinnye. Ha valaki azt várná el, hogy visszafelé teljesítsenek akkor, amikor önmagukért lenne szükséges tenniük, bizony valami kimaradt az ő életéből, hinnye. Abba megy minden energiája bele, hogy oda teljesítsen ahol most is boldogulni tanulni kéne. Előre hátra, össze vissza elvárva, aközben nem teljesítenek önmaguk felé, kritikusakká lesznek. Boldogulni tanulni minden helyzetben úgy, hogy ott van, akire minden körülmények között lehet számítani, de nem behelyettesíti őket, csak van. Önismereti oktatás, igény szerint a sorshoz nevelés igényesen, magam találtam fel.
Kilométereket tettem meg, először gyakran, aztán jól megpakolva a necchálókat, mert rájöttem, ha kiegyensúlyozom azzal, hogy kettőt pakolok tele, az talán jó megoldás lesz. Messze volt a nagyon is messze, akkor még nem gondoltam bele, hogy jót teszek azzal magammal, vágytam arra, hogy megvigasztalódjak a könyvek olvasása megadta azt, ami hiányzott naponta. Benne éltem a könyvek adta, mások által megélt világukban, életükben, a harcos történeteket nem szerettem, ahhoz viszont,hogy rájöjjek arra, sok olyat olvastam el. Nagy érdeklődéssel voltam minden olyan fizikai munka iránt, ami által ott volt a sikerélmény lehetősége, amikor visszanézett az ember és látta, minden sorjában szépen, rendben van, lehet hozzálátni a következőhöz. Nem tudhattam, de éreztem, sikerélmény nélkül nem jó minőségű az élet. Ha azt ami feladatul volt csináltam, arra rá és visszanéztem, szükségem volt a megelégedettség érzésére. Nem kaptak, hát nem is tudták mit jelent a dicséret érzése, nagyon igyekeztem volna, bármit megtettem volna érte. Amikor is rájöttem, nem mindegy, hogyan hangzik el és kitől hallanám a dicséretet, megbékéltem vele, talán jobb is ha nem hallok olyat, az lehet a természetes. Olyan érzésem volt egy idő után, hogy ahhoz képest, amit ők gondolnak, többet szeretnék elérni, de úgy, hogy közben másoknak is jó legyen az. Nem felejthetem el, hiszen nem volt sok belőle, körzetben dolgoztam 17 évesen, a doki kitűnő belgyógyász volt, aki mellett ültem. Naponta kétszer tettem meg a sok kilométert, reggel és délután, este botorkálva a félhomályban igyekeztem haza. A doki szomszédjában kis tacsi kutyák születtek, megcsodáltam őket naponta. Megszólított a szomszéd, kérek egy kiskutyát, rögtön rámondtam, ha lehet, köszönöm, igen. Azután már ketten róttuk a göröngyös járdákat, a kis kedvencemet az oldaltáskámban hordtam, onnan nézett rá a számunkra szürke világra, de mindkettőnknek ünnepet adott az, hogy én lehetek egy kutya gazdája. Megszólított a nagy loholásom közepette egy hölgy, segítenék-e neki megszólítani a dokit, mert, hogy az a hír járja, nagyon morózus mindenkivel. Én is tartottam akkor még tőle, de már csak kicsit, mert ott mellette ülve, úgy rákaptam a dohányzásra. Úgy fújtam mint egy megveszekedett füttymentes gőzmozdony, csoda, hogy a betegek nem ájultak bele, a vágni lehetett füstbe. Sikerült meggyőznöm a kitűnő szakdokit, fogadta a sok gyermekes, nagybetegnek tűnő anyát, hamarosan meggyógyult. Megvárt egy esti rendelés után a hölgy, aki a neves cukrászda tulajdonosa volt és életem egyik legnagyobb élményét tárta elém. Bármikor bemehetek a Csucsu kutyámmal is, nekem ott mindig lesz helyem, úgy is volt, köszönöm neki, hogy azt érezhettem, embernek nézett. Ő már régen elfelejtette, de én nem, amikor csak tehettem megköszöntem neki, ő meg nekem, a testvére gyógyulását emlegette. Már nem dohányzom 39 éve annak is, nehéz volt leszoknom róla, de megerősítettem magamban azt, hogy ne mutassak helytelen mintát a szeretteimnek, tartást adott a lemondás. Addig kerestem a helyzetekben, az emberekben a hibát, azóta rájöttem az életemet magam irányítom. Akkor is, ha az másképp látszott még akkor, örültem annak ami van, megéltem pont azt ami megadatott akkor. Ehhez tudom viszonyítani, mindazt amit megláttam mint lehetőséget. Rájöttem adott a teremtő gondolkodó agyat, hát nem másokat utánozva, nekik megfelelve neveltem fel magamat. Éreztem fontos az, hogy magam szerint úgy élhetek, hogy szerintem tervezek. Amik úgy tűntek menet közben, hogy nekem lehetetlen elérnem, azzal nem is törődtem. Volt elég megélni valóm, hát azon voltam, hogy azt átgondoltan, jó minőségben éljem. Úgy látszik megéltem a sorsomat ezidáig, most éppen lezárok dolgokat, amik látszólagossá váltak,
a valósághoz ragaszkodom.
Meg van hozzá már a sok évem, ami jól volt nekem, az nem biztos, hogy jó másoknak. Tehát ne várjak el semmi olyat, ami lehetetlen a másiknak, hiszen teljesen más életet él még. Nem biztos, hogy tervezni tud, vagy még nem elfogadó mások szerint nem látja, hiszen nem a sajátja a másiknak a sorsa. Viszont sok olyat is tapasztaltam, ahol nagyon jól tudták mi a sorsuk, hol tartanak és mit adjanak tovább a sokból, a bővebb családjuknak. Generációról generációra mindenkinek meg volt a tehetségéből eredően a boldogulása, hinnye. Nem a pénzszerzésből, a boldoguló teremtésből volt sikerélményük, generációsan összetartottak. Egyszer jött egy “nagy ember” és azt kérdezte, hogy bírok el ekkora sikert. Nekem mindenem megvan kicsiben uram, csak a mások szerint tervezettekhez nehéz jól igazodnom. Amit kívülről mások által határoztak meg és nem tapasztaltan életszerűen hat rám,
sosem volt még elég pénzem uram, hinnye.
Megrázkódott, akkorát kacagott rögvest és
kérte mondjam el még egyszer, megtettem.
Lépésről – lépésre, volt, hogy csak araszolva haladtam. Ah, mindenhez megvolt a megértő önmagamhoz mért, másokra is figyelve élő, saját tervem. Bármilyen apró is, de megvolt naponta a sikerélményem. Arra nagyon figyeltem, hogy olyat ne vállaljak fel, amihez nem értek és a túlzásokba bele vinne észrevétlen.
Óvnék mindenkit attól, hogy belenyúljon mások sorsába. Mert annak megjön ám a hozadéka, nem lehet, csak úgy elmenni mellette, a tapasztalásom mondatja velem. Gyakran kértem bocsánatot mások helyett. Legalább ne árts, senkit se bánts, magadra is jól vigyázz, mindenki élete,
sorsa, más és más, majd beindul
az egészséges körforgás és
téged sem pótolhat senki más.
Az ünnep érzése is mást és mást
jelent, ha nem látsz tovább mint
ameddig az érdeked megkívánja,
nem láthatsz rá, a mások világára.
Hat éve annak, amikor megkívánnák
a tudást a hétköznapok, a múlt elmúlt,
se érvek, se történések onnan nincsenek.
Nem lehet a kifényesítettben sem úgy élni,
hogy a saját lelked tükrét ne lássad most meg.
Tanuld meg azt amit nem hoztál tudásnak, hogy
két lábbal megálljál abban ami éppen van, ah, ne korholjad magadat. Ha nem tervezhettél, ugyan,
hogyan teljesíthetnél magad szerint, tanulj meg
jól alkalmazkodni és megélni, túlélni, ne várjad ott a segítséget, ahol még nem értik mindezeket.
A múlt elmúlt, gondolj a mára, a most megélhető, megtapasztalható pillanatára. Ha nincsen másod
most, ahelyett amihez szoktatok, a finom őszinte beszélgetések elvonhatják a figyelmet, arról ami máskor természetes volt, most nincs.
Kívülről minden másnak látszik, aki beéri azzal is
amit másoktól, szerintük megfogalmazásban hall,
majd rájön az érettebb személyiség az, aki már
átélt sok olyat, ah, amit fölöslegesen ismételni ugyan minek, csak az idő múlik vele, hinnye. Ah, Isten óvjon hinnye, ah, meg ne bántsak egyetlen önmagát hatalmasnak érző embert se. Akivel soha nem találkoztam, hiszen hogyan tisztelné amit feltaláltam. Az lehet a természetes abban a magasságban, ha méltatlannak tartana engem, arra, hogy komolyan vegyen itt Hazánkban, ah.
Ah, a jó öreg bocsánatot kérésemet használnám megint eszközül, megköszönném ha nem ártana…
