2.49-kor felébredtem, leírtam ide, találjon benne  mindenki, valami  neki szólót mint jót. 2016.02.22. napján írtam.

Amikor ráébredsz a valóságra, ne uraljon el a bánat, úgy lépj előre, hogy a jövőd majd, megveregethesse azért a vállaidat.

Te is csak szeretetből vagy, megszülettünk valamiben hozzuk a tehetségünket mindannyian.

Az nem mindegy, hogy  milyen módon tesszük meg hozzá az utat.

A könnyebbet választva, valószínűleg túl gyorsan haladva, beérnek azok a sikerüknek vélt helyzetekbe, amiket nem is nekik szánd még akkor az ég, de a sorsuk semmiképpen se.

Elérték és fogalmuk sincs, mi az energia ahhoz, honnan szedjék, hogy azt meg is tudják tartani, ezért bele – bele kapnak, ebbe – abba, hogy azon a szinten maradni tudjanak.

Körülöttük meg ott vannak éppen arra várva a „siserehadak”, hogy hopp megint egy túlságosan türelmetlen, hát gyere csak már várnak.

Hamar rá is ébrednek majd, hogy mások által megtervezett az, ahova jutottak, mindenáron vezetni szerettek volna, azért rohantak. Helyette a saját, számukra jól megtervezett, csapdájukig jutottak.

Arra vágytak, hogy irányíthassák a többieket, mert gyermekkori álmukat megvalósulni látták ott, abban a jól kitalált helyzetben meg.

Nézz szét, ha megérint egy – egy sors téged, hogy kimarad minden jóból, lemarad minden szépről, pedig teszi a dolgát rendesen, ahogy a sorsa odatette neki azt, ami által lehetséges.

Egy rendesen működő életre lett nevelve, vagy önmagát a belső tartása szerint nevelte, hát lehet, hogy csak várakozik egész életében arra, amit az Isten neki szánt, s előtte, előle, valaki mindig vetés nélkül aratott le.

Nem törtet, nem lök félre senkit sem, nem veszi el a lehetőségét senkinek sem, csak azért mert neki van információja arról, amire a többieknek rálátása sincsen, még nem jelenti azt, hogy neki szánta azt az Isten.

A sorsa az, amikor lépésről – lépésre haladva éri valaki el azt, amit a mindig következő napja, neki adott, mert minden lépcsőfokot érint a lába, ami szükséges ahhoz, hogy oda elérjen.

A fokozatosság az, amit a sorsa neki tartogatott, hogy meglátva a saját életútját, abban idejében kiteljesedhessen.  Arra mondom, hogy ott van számára, az ajándékul szánt, telített érzés, a megcsinálta állapot.

Amikor rátaláltam és a 22. évem megtapasztalható gyümölcse lett,  az a jel, amit a csuklórészen kb. 10 cm-en  fedeztem fel és hozzá tudtam olvasni, mert megmutatta az a pillanat, mert ott, akkor volt az hozzá adott.

Felfedeztem az összefüggéseket, a generációs jeleket és a „megfogantatásától”, a  megrajzolt magzati szakaszáig, az összes hozzá társuló jelzést is megtaláltam.

Hát megismertem a megcsináltam állapotból adódó lélekből, szívből, gondolkodó agyamból jövő érzést is,  a „Hazaértem” állapotába kerültem, kipipálhatom, azzal készen vagyok.

Nagyon boldog pillanatban voltam, azzal akkor. Ott volt az érzés bennem, hogy készen van, ott van előttem, mint egy matematikai képlet, összefügg minden mindennel.

Azóta is fel – fel szabadul az érzés bennem, hogy készen van, tulajdonképpen, tudnék segíteni vele az arra már érett intelligens embereknek, hogy tovább tudjanak lépni, ne rekedjenek meg.

Mivel rájöttem, hogy az apai oldalról és az anyai ágról hozzuk a rész, vagy teljes feladatunkat, hát a hétköznapi kutakodásom által, tovább is láttam már annál, amikor felfedeztem, hogy mi függ össze mivel, mi minek a következtében, ment mellé akkor éppen.

Mivel is magyarázható az, amikor a könnyebbet választva, túl gyorsan haladva, ártott önmagának is azzal, a nagy sietséggel, kapkodásával.

S bizony, ha nem simogatja el azt, s nem adja oda a másiknak okozott hátrányokat,  nem fizeti meg a másik veszteségét.

Bocsánatot nem kérve, ami hiányt okozott, véglegesítheti azzal,  több generációján át is, a rávetülő hibájából adódóan mint terhet, bizony azzal oda is rakott.

S csak azért, hogy látszatra, megmaradjon továbbra is az ő kiváltságossá tett, önmagához mérve túl magasra sikeredett helyzete.

A mellémenését úgy még időben rendezhetné, nyilván kellemetlen lenne  az neki, lehet soha életében még nem tett,  még önmagáért sem olyat, hogy kimondja a szája, „bocsánat”.

Úgy hát nem véglegesre csinálta volna meg, saját magát is megrekesztette volna azzal. hogy a kellemetlen részét csináltatta mindig  meg másokkal.

Vagy a macerás részét adta oda, egy folyamatban,  annak az embernek, aki már a jót érdemelte volna meg.   Hiszen, nélküle nem működne olyan jól,  a tehetsége a másik embernek van meg ahhoz, neki teljesen máshoz lenne, ha azt időben még észlelni képes lenne.

Vannak láthatóan a generációs jelek között, azok a pillanatok, amikor még rendezhető lenne, hogy ne rontsa el a sorsát annyira, hogy „hetediziglen” sanyarogjanak a saját sarjai ő miatta, csak azért, mert időben korrigálni nem tudta.

Az egyik, vagy másik sarja,   bizony jó nagy terhet kapott azzal,  aki viszont nem követett el semmit,  a rávetülő rosszért soha. Csupán annyi volt a hátránya, hogy ő az aki, generációsan akkor kerülhetett volna a kiemelkedésben sorra.

S helyette ott van a rávetülő generációs terhe, el nem kerülhető már számára sehogy se, végig kell vinnie…

Mindezeknek és még sok mindennek láttán, amikor ráébredtem, hogy nem engednek be ezzel az összefüggésében látásommal, azért nem keseredtem el végleg.

Hiszen van az Isten, eddig is átsegített s sok – sok, számomra jól kitalált, nehezítésemen, reménykedem. Segíts magadon az Isten is megsegít, az jól bevált nekem.

Nap mint nap a sorsomat igyekszem élni, s reménykedem, hogy most már lesz valaki, aki észreveszi, az ő dolga lenne nekem abban segíteni, hogy át tudjam ezt adni az oktatásba bele tudjam többlettudásként vinni, hozzá adni a Hazánkhoz.

Vagy betanítva ennek az oktatására, azokat,  többeket, akik arra már elég érettek, ők vigyék be az oktatásba.

Úgy érdemben, ahogy egy ekkora segítő, tartást adó, jelhalmaz megérdemli azt és megbecsülésben legyen része, mint egy az emberiesek hasznára feltalált lehetőségnek.

Ahhoz, hogy az emberek, ne keseregjenek, ne üresedjenek ki lelkileg, hanem élhessék a hétköznapjaikat a saját sorsuk, hozott generációs feladatuk tudatában, mint az Isten adta, emberi méltóságukban.

Nem siettem, nem kapkodtam Uram, megéltem azt amit nekem szántál, a saját életritmusomban lépni igyekeztem.

Hiszen a nagy sietségben, nem érezhettem volna az élet ízét, nem láthattam volna meg az értelmét, s  számomra is csak kiüresedett volna, egy idő után a Világ.

Mivel én magam a sorsomat már évekkel ezelőtt letörlesztettem, másoknak kiszolgáltatottan, várakozom évek óta, hogy valaki végre észrevegye, mit adna ez a saját Hazánknak, és a Világnak, s  ezzel a tudással, a saját tudásukat kiegészíteni  már kész embereknek.

Eldöntöttem, fölöslegesen, nem kínlódnék a semmiben, nem szenvednék tovább, akkor inkább, mivel örülni a hétköznapjaimnak is jobban szeretnék. Az arra méltó embereknek, ezt az én felfedezésemet, az emberekhez méltó tovább oktatására betanítanám, miután megvenné  valaki üzletember  ezen a szinten.

Győzz meg, legyőznöd könnyű engemet, mert nem harcolnék ellened sem, ide is az oktatás lehetősége miatt jöttem.  Legyen szép ez a nap is, számotokra emberek, áldjon meg az Isten minden földi jóval bennünket.  Julamami szeretettel.