Az élet élni szeretne, az Isten teremtette.

Az egészséges körforgás, viszi előre.

Egyre fejlettebb, életszerűbb tőle.

Ugyan, kinél és mikor, miért,

fogalmazódott meg az,

neki mindent

szabad.

Miért

nem

alapja,

az ember,

annak, ami

állítólag róla szólna.

Miért, nem, fontos az,

hogy mindenki fejlődjön.

Természetesen odáig, ahol

az ő fogadóképes határai

vannak, amennyire képes.

Amikor felfogtam, hogy

nincs másom, mint a

gondolkodás és az

 emberek, akik

megtisztelnek,

hozzám eljönnek.

Hogyan élhetem túl,

azt, ami nem rólam szólt,

ahogy, magamnak se ártanék.

Amikor elhittem, magamból

kiindulva azt, hogy igazat szól,

az aki a vezetésére állt annak,

ami mindannyiunkról szólt.

Amikor rájöttem, nem

úgy fogják fel, hogy

legalább ne bánts,

ne árts, senkinek se.

Magamra gondolni, már

elég későn ébredtem fel.

Viszont, amikor láttam a

nyugdíjam összegét,

tudtam, valami

homokszem

került bele.

Abból megélni

nem lehetne, ah.

Igen, ki ezért, ki

meg másért, próbálta

áthidalni azt, hogy, ha

 adta az Isten, a kegyet, hát,

gondolkodva, gondoskodjon.

Úgy, hogy akik, megszülettek,

fontosabbak legyenek, ah, hinnye,

ah, hogy lesz, ami lesz, olyan mindegy.

Igyekeztem átlátni, hol, hogyan tudok,

úgy, megoldásokat eszközölni, ott,

hogy a kevésből is legyen.

Amikor már rátaláltam, a

 hivatásomra, gyakoroltam,

 rendesen, de minőségében.

Ne különböztessen meg,

az, ami nem mindenkinek,

adatott meg, a bevételeként.

Vajon, ki, mikor, gondolta azt,

úgy, hogy nekik annyi elég lesz.

 Azzal, ki, meg vannak, fizetve.

Abból, evickéljenek, másoknak

meg, szimpatikusabb a tekintete,

eléggé látványosan, „istenítette”,

hát nekik legyen bőven, hinnye.

Hol volt, a belső kontrollja,

vajon, miért nem jelzett.

Vagy ki és mikor tett,

olyat, amiért az már

nem adta. Azt az

életritmust, ami

tekintettel van,

mindazokra, akiket

érinthet a döntése, ah.

Nem így terveztem, hogy

majd már, hetven felé és nem

hetvenkendve. Nem életszerű

 összegű, lesz a nyugdíjam.

Lehetne kérem szépen,

átszámolni, a Hazánkban,

mennyi, a szükséges összeg.

Azoknak, akik még aktívan

dolgoznak, ah, és azoknak is,

akik, meg – meg pihennének. Ha

megkoptatja, őket a sok munka,

megérdemelten jól éljenek, ah.

Gyakorolva a hivatásomat,

nyilván megélek, de ha

szeretném kiadatni

azt a sokat. Amit

megírtam,  azt,

már

nem tudnám, ah.

Ezért azt vettem a

gondolkodómba, hogy

eladnám, a „feltaláltamat”.

 Hátha vannak, akiket érdekel.

Mert a húsz év alatt, amióta

írom a reggeli gondolataimat,

jól használható lett. Egy – egy

könyv formát, megvásárolnak,

kiegészítem, a nyugdíjamat.

Nem lehetne, hogy a fontos

emberek, természetesnek

vegyék, hogy vannak ilyen,

meg amolyan élethelyzetek.

Amiket, talán, ha valóban,

olyan, ahogy mondják,

úgy rendezik, hogy

mindenkinek élhető.

A maga szintjének

megfelelően, mert

nem „egyen embereket”

gyártott le az Isten, hanem

különböző, sorsokat, adott.

A magam sorsát rendezem,

hogy a következőknek,

legyen miért gondolni rám.

Mindenkinek fontos az érzés,

 Hazaértem, hinnye, Megcsináltam.

Még, reménykedem, nem adom fel.

Abban, hogy, amit feltaláltam,

elfogadják, alapnak, egy új,

tartást, méltóságot adó jelnek.

Van még megoldás, a fejemben,

nyilván kitalálom, mint eddig.

Mivel hidaljam át a nehezet.

Léteznek, a jó emberek,

köszönöm, Istenem.

Azt mondják vannak,

akiknek, már mindent

lehet. Lehetne esetleg,

hogy olyat tegyenek,

ami életszerű is,

mindenkinek, nem

„különböztet” így meg.

Nem lehetne másokra

is gondolni közben és

adni a lehetőségeket.

Hiszen, úgy sem, látják

át már a „lent maradtat”,

annyira feljebb vannak.

Annál, mint ahol lenniük

lett, volna, szabad, hogy

tapasztaltan kerüljenek,

 oda, ami nekik sorszerű.

Se lent, sem fent, most

a helyzetük. Talajt adó,

lehetne az, sorszerű,

ami, működőképes,

meg és feltaláltam.

Sorsnak hívták mindig,

amit feltaláltam, azt meg,

generációs jelnek nevezem.

Hiszen, minden apró jelzése,

arra utal, a legfontosabb, az,

hogy emberiesnek születtünk.

Nem ártanánk, senkinek se, ez

lehetne alapja a gondolkodóknak.

Hinnye, ha bármilyen magasságokat

is értél el, maradj emberséges.

A nehezet azért kaptuk,

hogy emberesedjünk.

Fontos lenne tudniuk ezt,

hogy a döntéseiknél, ne a

múltat rögzítsék, hanem

a talajt adják, a talpak alá.

Jó nagy bocsánatot kérek,

látom, hogy nem egyedül

vagyok bent írás közben,

lehet, hogy holnap

már nem is írhatok.

Jó egészséget, és

jó szerencsét kívánok,

minden embernek, aki,

mások szerint kell éljen.

A gondolkodóknak, meg,

kívánom, hogy úgy döntsenek,

nekünk is, élhető Hazánk legyen.

Magyarországról, Pakson,

a Hergál Házból, szeretettel.

Julamami