Nem tartozom sem ide, se oda, tartozom az engemet
megtisztelőhöz, mikor éppen hova, tiszteletem.
Tapasztalásaim során, nem találkoztam, olyan
tenyérrel, aki sorstalanságra született volna.
Olyannal se, akinek a punnyadása, sorsszerű
lett volna, a motiváció hiányának, ott, a jele.
Akinek, már minden, egészséges lehetősége
adott volt és mégis további sikereket hajszol,
rávetül a következő generációkra, akár hétre.
Punnyadásra adják a fejüket, élvezik azt amit
meg sem teremtettek, nem vetettek, aratnak.
Párhuzamosokat fedeztem fel a tenyerekben,
“ász emberek” jeleinek neveztem el, azokat.
Hála Istennek, sok sikeres, tehetséges, szakmai
tudásával minőséget adó, intelligens emberies
tisztelt meg, messziről is, engemet, köszönöm.
24. éve, annak, hogy a sorsolvasó tanfolyamot
42. évesen elvégeztem, másnap reggel,
egy nemzetközi
táborba
érkeztem meg.
Ahhoz, végzettségem,
a sok megtapasztalásom
mellett, 47. évesen lett.
“Nemzetközin,
megajánlottal,
prevenciósként”
végezhettem.
67. évesen már
tudom is, hinnye, már
sorsolvasó lett belőlem.
Megelőzésként olvasom
le a tenyereket, mint
sorsolvasással nevelő.
Egy napja végzetten,
megérkeztem,
valahova oda,
ahova, meghívtak.
Egy, két embernek a
tenyerét már olvashattam.
Ahhoz, tömeggel találkoztam.
Két elismert nevű mellett, ah,
én, a “Nagy” vezetéknevemmel.
Mindenki ismerheti, az érzését,
annak, amikor először találkozik
azzal a rezgéssel. Amit addig
ő még nem tapasztalt,
és sikernek
neveznek.
Megfogó,
marasztaló,
érzésben volt,
részem akkor.
Azután már
fokozódott,
elragadó
érzés
volt
az.
Mivel
addig csak
egyszer volt
szerencsém
érezni azt.
Tudtam,
nem
szabad,
majd azzal,
hazamennem,
benne maradnom.
A lelkesedést éreztem,
azt is tudtam, nem nekem
szól az, az emberiesek érzése.
Sokan voltak, hát erős érzés volt.
Egy naposan, átéltem,”elismerte” azt,
ahogy az emberekhez viszonyultam.
Az nem volt feladata, sikeresként,
megadni a tiszteletet számomra.
Emberiesként, nem hagyta,
annyiban, megnézte a
tenyereimet, ah.
Sok rosszat
mondott,
már, megvolt.
Ami megmaradt,
“az embereket,
segíteni” szült
az anyád,
mondta.
Minden
mondatodat
írd le, ne szálljon
el, egy sem, írsz egy
könyvet az embereknek,
a Világ olvassa azt, majd.
Tán ez lehet az, gondoltam.
Hiszen itt látják, olvassák.
Azután rájöttem, ahogy
írom évek óta, egyre
kevesebb szóval is,
megfogalmazódik.
Egy napon, rajzoltam
meg a generációs
jeleket, nevelek
általa, oktatom.
A szövegezést még
a fejemből mondom.
Ha minden összeáll
hozzá, le és megírom.
Ne rongáld hát a mások
sikerét, attól az még nem
lesz a tiéd, van sajátod, ah.
Mindenki elér ám egyszer, a
tehetségével, a saját sikerébe.
Ha a maga idejében éri el a sikert,
nem száll el, kezelni tudja, mert az
“őserő”, látszik a tenyerekben,
ami a túlzásoktól megóvja.
Adjon az Isten, minden
földi jóból, annyit,
s akkor, amikor
az a legjobb,
annak akit
éppen érint.
Magyarországról,
Pakson a Hergál Házból.
Szeretettel, Julamami