Kértél-e már bocsánatot mások helyett, pironkodtál-e

amikor azt hitték értik is azt, amit épp cselekszenek.

A talán, az esetleg, a majd, a betervezett, hinnye,

hol van a most felelősen megélhető ezekben.

Mindenkinek fontos lenne megtennie, azt

amit éppen odatesz a sorsa, tegye. Mások  meg,

 sokszor megtettek  hasonlókat a maguk idejében.

Úgy fogalmazom meg, oktatás közben, hogy már

letörlesztetted és ismétlésre nincsen szükséged.

Vágysz a kiemelkedésre, semmit nem teszel érte,

igen gyakran erősíted a mondvacsináltakat, hinnye.

Pedig a belső kontrollod jelezné feléd, gondolkodj,

a lelkes, szíves, gondolkodó éned, nem fölösleges.

Nincs más lehetőségem a kommunikációra, ha

 majd kiderül a tudás helyett, ah, csak csalafinta,

a szeretteinek, ugyan, hogyan magyarázza.

Beálltál-e a sorba akkor is, ha nem

szeretted volna,  hogy

meg ne szóljanak.

Vállaltad-e  azt,

hogy neked

más az

érzésed.

Érveltél-e

azzal a

témával

kapcsolatban,

magadat igazolva,

a vezetést vállalva.

Felfigyelsz-e egy

új, másfajta érzésre.

Vagy belemerülsz a

megszokottba, ah.

Állj meg és érezd át,

ennek a napnak a szép

hangulatát. Másnak az

oldalát, engedély nélkül

ne használjad, hinnye már.

Azért mert nem szólnak rád,

azért még nem kaptál ahhoz

engedélyt, ah. Elvárnák ám azon

a szinten, ne csak mutasd, hogy

van emberséges oldalad, ah.

Mond minek nevezed azt,

hogy mindent meglát a

szemed, ahol nincs

kontrollálva.

Nem tartod

be az ígéreted,

a könnyűt viszed,

észre sem veszed,

elveszíted a bizalmat.

Vagy azt

gondolod,

nem is látják,

ah, hasznossá

teszed, jó lesz az neked.

A jó gép megmutat mindent,

aki átlátja az egészet összefüggésében,

pironkodik helyetted. Ugyan hogyan lehet

eljutni odáig,  hogy gügyének nézed a többit.

Pedig egy dologban biztosan jobb vagy talán

mindenkinél,  az nem jelenti azt, hogy másokat

úgy használj ki, hogy észre sem veszik, hinnye.

Tettél-e már jóvá valamit is életedben, vagy

csak mégy tovább a lehetőségeidet,  ki

nem hagynád, nem tanulsz belőle.

Halmozod szorgalmazod, azt  is

ami haszontalanná tesz téged.

Az öregeket és a gyermekeket

miért tisztelnéd,  nem várja

el semmi, nincsen róla

„védett” passzus.

Pedig nagyon sokaknak

billeg a rálátása, az életszerűek

helyett megrekednek egyben.

Nem akarnak változni

minek, hiszen az

milyen

kényelmes,

azt érzik megjár az nekik.

Igazuk  van és kész, hiszen,

azt gondolják, az áll jól nekik.

Nem is veszik észre  időben,

a sorsuk elhaladt mellettük,

pedig integetett is nekik, hinnye.

Nem dicsérve, el  nem ismerve,

tárgyilagosban maradva, ah.

Úgy nem látnak bele a

jól kitaláltjába, ha

az embereket

már nem is

tudja

tisztelni, ah.

A mindent célozta

meg, mert átbillent.

Tisztelhetné  önmagát,

annyira, hogy ne higgye el,

mindent lehet, mert nem szólnak rá.

Vannak akik pironkodnak miatta eleget,

mert rálátnak úgy is a tapasztalt tudásukkal.

Szinte vakmerő néhányszor az, amivel előjönnek,

mintha az emberies lelkek, nem is léteznének, hinnye.

A bocsánat kikívánkozik belőlem, ha az egyik oldalunk

feladata elfogyott, van még a másik oldalunk. Aminek a

fejlesztésével foglalkozni lehetne, most már fontos az.

Tudom mondták, hogy most szinte mindent lehet, ne

vegyem  komolyan, hogy a védjegyet elismerik.

Nem csinálok belőle annál nagyobb ügyet,

mint amit az emberséges, segítő élet adhat.

Lehetnének az emberségesek is védettek, a

 gyermekek és az öregek is szóba jöhetnének.

Tisztelettel élni,  másoknak nem ártani, sem

bántani, magunknak  se

ártani, mond-e valamit.

Önismereti oktatás,

pont a tiszta lelkeknek, ah,

 önmagukhoz felerősödjenek.

Önismeretre nevelés meg azért,

hogy tisztelni tudjuk önmagukat is ah.

Miről beszél ah, ha nem is úgy él, ha majd

elmúlik a káprázat, kitisztulnak a fejek

és a tájak. Amikor a sajátjaid helyett,

másokra jobban odafigyelsz, mert

azt várják, a fölöslegeset tolod.

A fejlődés fontos, hogy

le  ne maradjunk a sorsunkhoz

képest, jó alapot adhassunk,

generációsan a következőknek.

Emlegethessenek majd az ünnepi

asztalnál, hogy azt jól megcsináltad.

Szánjál időt a saját pihenésedre, aki

azt nem tartja tiszteletben, kérdezd

meg, ő miért nem pihent kellőképpen.

Ment a szegény asszony az úton. Összeszedett egy nyaláb gallyat, kalácskát szeretett volna sütni magának karácsony estére.

Rájött az kevés lesz,

amit már összeszedett, kis halom lett az.

Körülnézett a kamrájában, ahol az egér is csak átszaladt, mert már a saját surranásának a hangját hallotta csak.  Sértődötten összeszedte a pereputtyot és el  is hagyta végleg, azt az egerekhez hálátlan házat. Eltett egy dunsztosüvegbe néhány diót, az utcán szedegette fel. Ki tudja hol termett, mert ott diófa nem volt, hát az is csak mint ő maga, már csak szélfútta volt. Gondolta csak  le kell hajolnia érte, a mozdulatot, mint ahogy az egyszerű életét sem  szégyellte, hát amit talált, Isten adta, mindig összeszedegette.  Egy kis lisztje van a zsákalján, kilónyi is van az  gondolja, úgy ránézésre. Egy kis cukor a dobozalján, tán, ha maroknyi, de elég lesz az. Van néhány szem  fonnyadásnak indult almája.

Nagy  szerencséje,

hogy van még otthon élesztője.

Felfuttatja egy kis tejjel,

  lesz finom karácsonyi kalácskája.

Ej, amikor még a fiacskájának sütötte,

tele  volt, minden finomsággal,

biztonságot nyújtó tartalékkal  a kamrája.

Vigyázott arra is az ura,

hogy abban sose legyen neki hiánya,

mert nagyon szerette a süteményeit.

Kicsit félt az erdőben, nem ment beljebb,

csak a szélén, gyorsan összekapkodta,

tudta mennyit bír el, többet meg, minek szedne.

Aztán meglátott egy hatalmas őzlábgombát, mint egy igazi kalap, szinte hívogatta,  hogy vigye haza. Jó lesz az vacsorára, de talán még reggelire is, ha jól kirántja. Az Isten is neki szánta olyan egészséges volt, hogy éppen csak napvilágot láthatott.

Egyetlen bogár sem  érinthette, legalábbis nem látszott rajta, semmi olyannak a nyoma, hogy valami is megkóstolta volna. Nagykendőbe rakta a faágakat,a vékonyabb gallyakat,  majd otthon ráteszi a lábát és a karjával ellentart, megfeszíti és elpattantja akkorára,  hogy beférjen a tűzterébe.

Úgy is köti össze a nagykendőt, lehetőleg szorosra a hátáról előre átlósan, hogy a lelógó végét fogni tudja. Addig egy elég magas, levágott fa törzsére leereszti a nehéz terhet,  támasztéknak használja, hogy elől megköthesse. Miközben erősen vesződik vele megszólal mellette valahonnan egy hang. Ejnye Márinéne, hát megismer-e,

szól hozzá egy férfihang,

egy bricska bakjáról,

aki közben csitítgatja  a lovait.

Ugyan már honnan ismerhetnék én ilyen nagyurasakat,  összetéveszthet az úr engemet valakivel, mondja megszeppenve. Fölszáll-e a kocsimra, jöjjön segítek Márinéne. Pislog egyet  a kendője alatt, na ez meg mit gondol rólam, menjen csak Isten hírivel. Nem jó az ha összekeverednek a dolgok, meg akkor van befejezve jól a napja, ha jóérzéssel sikerül leszedni a hátáról a nagykendőt gallyastól.  A hirtelen kinőtt gazdagnak szegény ember barátja nem  lehet, mert gyorsan cselédet  csinálna belőle, ugyan mit akarhat tőle.  Hazaérek én már rögtön, néhány lépésnyire vagyok csak. Tán több száz is lesz még az, szólal  meg a bakról a hang, na jól  van, ha nem, hát nem. Márinéne meg iszkol  haza, szedi a lábait, ahogy bírja, nehogy meggondolja magát és megint szóba kelljen állnia vele. Gondolja, jól bezárkózik, hozzá is látna rendesen, alaposan megnyomódtak a vállai. Éppen azon van, hogy próbálja, nem ráejteni a lábaira. A nagykendőtől megszabadulva leereszti, nagy nehezen a gallyakat a földre, erősen vesződik vele. S abban a zavargó pillanatban, kopognak az ajtón. Ott áll a bricska bakjáról, a gazdag ember, erőst kéri engedje be. Márinéne az Isten szerelmére hát, még mindig nem ismer meg. Én vagyok a volt szomszédainak az árva Pista fia, ej de sokszor adott nekem tejfölös kenyeret. Vidámság futott át rajta, a régi jó érzés a szíve tájékát alaposan átjárta. Hirtelen mint régen, amikor nyomatékosítani akarta azt, amit tenni szeretett volna, csípőre tette mind a két kezét. Hát ahogy úgy elnézlek, tán igazad is lehet, mondja egy sóhajt jó hosszúra kibontva. Mutasd a lámpánál a század, ott van-e a heg, hát mi keresnivalód akadt erre te gyerek? Magát kerestem, mondják teljesen egyedül maradt a faluban. Nem tudom miért érdemeltem ki, mert már régóta nem jól bánik velem a sors fiam. Ne mondja azt mert itt a jó sorsa, hát messzi földről maga miatt hazajöttem.  Honvágyam lett maga után, mint az anyám után nekem, szerencsés lettem, házat, földet, erdőt, tavat örököltem, na meg amit hozzákerestem ott idegenben. Az a kazal gally is az én erdőmből való, amit nap mint nap összegyűjtött. Közben rakott a tűzre amennyi még hiányzott a sütés hőfokához, jót beszélgettek ott akkor ketten. Rendesen rájuk is esteledett észrevétlen. Itt három  utcányira már le is telepedtem, magán kívül már nem  lakja a települést állandóan senki más. Az illata vetette észre magát velük, a kalácska kisült közben. Jól begyakorlott mozdulattal, a konyharuhákba burkolt kezeivel a sütőből kivette. Fergeteges illatár uralta el az egész házat hirtelen. Nesze Pista fiam egyed, mint régen, most is olyan kalácskát sütöttem, belemarkolt a melegen gőzölgő gyönyörű kalácskát kettévette, itt van a fele egyed. Megszáradt a napon, tiszta illatot árasztott a konyharuha, beletekerte, vigyed, ünnepelj  vele. Sok volt ez nekem mára, elteszem magamat holnapra, menj Isten hirivel. Fölcsillant a szeme, miközben a kalácska másik felét majszolta,  hozzá kis aludttejet kanalazva. Jóízűen mind  megette, jó érzéssel volt teltségérzete.  Álmoskás ködbe burkolózott a lelke, teli – stele lett a feje is jó emlékekkel.

No lám, nem feledkezett el róla az Isten,

hát a sors, mégis faragható,

megérkezett neki is tán, most már a jó. Ahogy visszavitte a kamrájába az aludttejes csuprot, tágra nyílik a két szeme, gyermeki az öröme. Szinte tátva maradt a szája, a kamrája, mint régen, minden finomsággal megtöltve, persze az egérnek,

aki dérrel-durral,

sértődötten perputtyostól elköltözött,

már nem lesz meg a helye, jól meg lesz nélkülük, hinnye. Mintha egy érintést érzett volna a lelkében, repdesve,  úgy érezte, most lehet, hogy ő is kegyeltje lett az Istennek. Tán észrevette az Isten, hogy ő mindig jó embere volt,  „teremtően”. Meg azoknak is,  akiken

segíthetett, amikor magának azt megengedhette, mindig meg is tette. Belebújt a féltett, szép rakásos, ünneplős rokolyájába, a pruszlikot ej de sokat böködte, amíg ilyen szépre hímezte. A múltkor kikeményítette, szorosan a formájára rendezte. Kinyitja az faragott dobozkát, hogy a többsoros kalárist kivegye, s a nyakába tegye. Az utolsó mozdulattal a kötényt is ráigazgatta az elejére. Házhoz jött a szerencse, ez most az ő igazi ünnepe, hát felöltözött hozzá, hogy önmagát is méltónak érezze. Szép suhogós kendőt kötött a fejére, összekulcsolta a két kezét, s megpróbálta, álomba imádkozni magát.  Aztán eszébe jutott, le kellene írja azt amit érez, hogy meg kell tegye. Szeretett Pista fiam! Most olyan vagyok mint akinek, reggel még semmije, most megvan mindene. Elégedettséggel van tele a  lelkem. Azzal az örömmel, rákanyarítja azt is, a papírlapra, a házam a tiéd, gyermekem Pistike, nagyon szeretném, ha laknál benne. Sok kisgyerek  nőhetne fel benne. S elégedetten a kalácskájával, jólesően megtelt bendővel, telis –  tele volt a lelke, szíve ünnepi örömmel. Érezte, ő most az Isten igazi kegyeltje lett. S másnap nem ébredt meg reggelre, összekulcsolva maradtak a kezei, boldogan aludt el,  öregségében is méltósággal, hazaérve örökre.

2011.04.02.

– 2019.10.12.

Bocsánatot most nem kérek.

Ne csodáld, hogy istenezek,

tán tíz éve már, nekem más

kapaszkodóm nem volt.

Felhívott és azt mondta,

„költözz el, mert megjöttem”,

furcsa volt, háromszor rákérdeztem.

Beszólt, hát tudtam jól ki van találva.

Gazdasági szakembernek mondta

magát, meg jósnőnek, irodái,

tanítványai vannak az

 országban

mondta.

Azt

kérdeztem

miért, azt

mondta,

megrendelték.

Úrinőnek

öltöztették.

Ah, na meg azt is,

hogy nem büntethető,

mert, hogy papírja van róla.

Nem felejtettem el, kimentem

az utcára, mert arra is azt

mondta, ne tegyem.

Voltak helyzetek,

ha valahova

elmentem.

Nem akartam

találkozni vele,

más jelentette be.

két autónyi kísérte,

várták kint mind.

Béreltem volna

 egy helyet, azt

gátolta meg.

Gondolom, sokan

voltak így ezzel, vagy

hasonlók történhettek, ah.

Emberesedtem rendesen.

Átlátható ám hinnye,

akiket kitanítottak,

magukat jól ki is

 szolgáltatták, elmúlt a

tisztelet, vagy nem is volt.

Saját lábat csalánoznak, ah, a

 tanítóikkal szemben már.

Itt születtem, azóta is

itt gyakorlom

a hivatásomat.

Nem jöttek ezóta az

emberek tanácsért el,

gondolom belakta a várost.

Kiszaladtam az online világába,

ott lettem ismert eközben,

így oldottam meg, hinnye.

A csoda bennünk van,

mindannyiunkban,

amikor igényünk

van a jóra a szépre,

megtesszük érte.

Minden benne, az

egészséges

körforgásunkban,

tükrünkként ott van.

Nem mindegy hogyan

élünk, van-e reményünk,

megtettük-e amit lehetett.

Dolgozik a lelkiismeret,

mindent tárol, azzal

is aminek nem

örülünk, ah,

terhelődünk.

Ha időben

észleljük,

letörlesztjük.

Ne gyűrje a

lelkünk, szívünk,

dönteni tudjon a

 gondolkodó

agyunk.

A tökéletes,

a teremtő Isten,

éljünk emberségesen.

Ne várd a csodát,

ha nem úgy nevelődött,

nem érti, nem halad, várakozik csak.

Akkor mozdul, ha a teljesítését elvárják.

Majd egyszer, ha a törlesztésében rájön,

hogy odaért és megérti amit akkor mondtam.

Beszélek, mondom, csak mondom, amit látok.

Nem az érezhető, hogy nem érti, bizony érti.

Különböző módon élünk, vagyunk.

Nincs egyetlen közös,

hasonló napunk.

Minden szó

mást

jelent,

neki mint nekem.

Pedig, neki és nekem,

egy anyanyelvünk van.

1999. év, prevenciós lettem.

Szolgáltatok, ha neki is igénye

lenne már a tiszta szavakra.

Átmegy rajtuk minden szó,

ez szemből, már jól látható.

Kisimul az arcuk, évek szállnak

el róluk, nem révedve a múltba,

felismerték, a múlt az alapjuk.

Minden apró pillanata fontos az

életünknek, sorsunkká lesz.

Önmagukért és a következő

generációkért, megteszik amire,

 a legjobb tudással most képesek.

Nem a könnyűvel azonosulnak,

felvállalják a tervezhetőket,

teszik, nem másoktól várják.

Látszik honnan indult mindez,

kik húzták, vonták, a szekeret,

minden arra utal ismételnének.

Mintha más és más nyelven

beszélnénk mi ketten, pedig

anya szült meg mindkettőnket.

Az élet élni szeretne, meg is tesz

érte mindent, szabadnak született.

A punnyadozó az lefele, nem felfele.

A kölcsönös tisztelet címszó mögött,

sokat tapasztaltan, emberismeret van.

Igazolva látszik, a gondolat, a hangunk

átható, egyedi erejének

saját rezgése van.

Vagyunk sokan,

mindannyiunknak a

hangjában benne van az énje.

Más feladatra, rezgésben, külsővel,

mások segítésére születtünk oly sokan.

Gyakorolva a hivatásunkat, a lehető

legjobb tudásunk szerint, nem ártunk.

A látszat más, mint ami a lelkünkben zajlik,

az egymásra hatás, áthatás, mind – mind másabb.

Amikor felvállaltam, a tapasztaltamat, a tudásomat,

túl sok irigyem  lett hirtelen. Nem a fejlődés iránya,

inkább a fékezések, ártások sorozata következett.

Tiszteletben tarthatnák a tehetségeseket, a tudást.

 Mert, ha ezt folytatják, valaki mindig beáll majd, a

nemlétező sorba. Vagy az egyik, vagy a másik,

sértettségét látva, az éppen adó, vagy tán

jól kitaláltan, a kapónak a hátát látva.

Mindenki kerülhet a kör közepébe,

a saját idejében, amikor elérte,

a sikerét generációsan, ah.

Onnan mindenkit láthatna,

ki miért van pörgetve, ah.

Ahonnan kikerülve,

hálát adhatunk az

Istennek,

örülhetünk

egymásnak.

Nemzetközi a

végzettségem,

lediplomáztam.

Tapasztaltan

mehetünk

tovább,

van az

Isten,

az

üreset,

az ártót,

nem vettük át, hinnye.

Magunk szerint élünk,

tisztelettel vagyunk.

Nem ártunk, se nem

bántunk, magunkra

is jól vigyázunk.

Mi is létezünk,

itt vagyunk,

megélnénk a sorunkat,

hiszen ide születtünk,

hát ne csak itt lakjunk.

Magyarországról, Pakson a Hergál Házból, szeretettel.

Karácsony ünnepe nagyon fontos volt

nekem, amikor egyszer, alaposan megdolgoztam érte

és meg tudtam oldani,

hogy körbevilágíttassam a közöset, a generációsat.

Átéltem az érzést, azt éreztem megvan

mindenem, mert elértem azt amire

nagyon vágytam, kivilágíthattam,

az ünnepnek a méltóságát

azzal kifejezhettem,

megcsináltam azt.

Tovább tudtam

lépni, azon

amit

gyermekként még,

meg nem élhettem.

Mentem végig sorba

azokon a hiányokon,

amiket fontos volt

megoldanom.

Megérezve

azt,

hogy van

megoldásom

azáltal lett a

tartásom.

Nem mástól

vártam,

magamért

magamnak

csináltam.

A lelkesedni

tudó emberek,

szívesen döntenek,

ah, ha nem kontrollálták.

Magukért is nekik fontos

tenniük, ha mások után

mennek, nem teljesül

az amit beterveztek.

A szívesség, lelkesség,

nem elég, a mögöttes

tudás, nagyon fontos.

Összefüggésében látják

az egészet, sokan vannak, akik

már ezzel és vezetésre születtek.

Egész életükben segítik a többieket,

azzal, hogy van hitük a tehetségükhöz.

Sokat tapasztaltként tudom, alázat nélkül

már nem megy, ha bármekkora a körítés sem.

Átfordultunk és a jó energiákban vagyunk, ha

nem vesznek tudomást róla akkor is úgy van.

Lehet rosszalkodni persze, ki szólhatna abba

bele, minden megy, ah, a fölöslegesbe, hinnye.

A sorsok, ott vannak a tenyerében minden

embernek, ha tud róla, ha nem, működik.

Ha nincsenek generációsan terveik,

bizony, minden mehet a pocsékba.

Ne helyette, a lehetőségéért.

Magad alakítsad, ha készen

kapod, nem ad tudást, visz.

Nem ártani, sem bántani és

magunkra is jól vigyázni,

fontos lenne ezt tudni.

Különböző szinteket

érintve haladunk,

életünk során.

Amikor már

elértünk

a sorsunk

kiteljesedéséig,

„megcsináltam”

állapotunk van.

A napi siker,

tápláléka

az agynak.

Enélkül nem

tudunk, jól

elszámolni, a

lelkiismeretünk felé.

Érezze magát jól mindenki,

annak megfelelően amennyit

dolgozott, a tudásával tett azért.

Beletette, beleteremtette a közösbe,

amikor odáig elért, vehessen ki belőle.

Tegye a dolgát a legjobb tudása szerint,

megalapozva a jelenben a jóléteket,

a jövőképet a következőknek, ez

egy egészséges körforgás, ah

erről el ne feledkezzetek.

Vigyázz a megfelelni

akarással, a végén

azt sem tudod

már, hogy ki vagy.

Alkalmazkodni tanulni,

amihez emberismeretre

is szükség lesz,  hinnye.

Önismereti oktatás.

Jó szerencsét nektek.

Bocsánat, tapasztalva oktató vagyok, a megfelelés

negatív töltésű szó, az alkalmazkodni tudás fontos.

A nő az őserő, nélküle valószínűleg csak erőből jő elő.

Másképp is látja, azért tette a férfi mellé, a bordájából

került elő, kiegészítve azt, ami a férfit jellemzi, hinnye.

10.017 férfi ült le velem szembe, tiszteltek meg, azért,

 hogy érveljek meggyőzően, mint tapasztalt emberies.

Hiteles a sorsáról szól mindenkinek a saját tenyere, ah.

Többen vannak a túl tutiban, már biztonságban érezve

magukat egész életükre, nincs már motivációjuk sem.

Akik nem szeretnének változást, ne változzanak meg,

 hagyják a népet megélni, azt amit most szeretnének.

Egy ügyben, egy kultúrán belül nem történhet meg

minden, ami a Hazánkra eléggé jellemző, hinnye.

Ha valaki már túlbillent és rákapott minden jóra,

nem kapja meg időben a féket, mindent elvihet.

Az intelligensek, szorgalmasak, tehetségesek,

jó szaktudásúak meg majd csak néznek, hinnye.

Egy döntés meghozza a többit is, hagyni beérni és

ha beértek arra már újabb döntéseket hozni, hinnye.

A siker apró bugyrai időben összeállnak, nem beszél,

hallgat, egyedül dolgozza fel. Felerősödik az érintett,

hiszen az jó energia, ad, kibeszélve elfogy, nem lesz.

Nem a részletek, a végeredmény a fontos, idejében,

kihallva, megérezve, átlátva élni, érdemben dönteni.

Gyors pörgésben van minden, ha nem tudnak fejlődni,

mellettük fog elhaladni, nézhetnek utána, hinnye, ah.

Érvelni, érdemben döntést hozni, az veleszületett.

Mindenki hozott a tehetségével fontos feladatot,

ha nem találja meg időben a számára jót,

felkavaró élményekben, bizony,

gyakran részesülhet.

A kulcs hozzá, az

igen vagy nem,

mindent idejében.

Két oldalunk van,

a racionálisra

koncentrálnak

a legtöbben.

A birtoklás

életérzése

senkinek

sem ismeretlen.

A lelkes, a szíves,

a gondolkodó énünk

létezése, sokaknak még ismeretlen.

Persze csak ebben a megfogalmazásban,

mert sokféle módon lehet tudni róla létezik.

Ha a gazdagodásra született valaki, az is lesz,

majd idejében. Ha a lelkes, szíves, gondolkodó

oldala, rálátással bír, összefüggésében látása van,

sokféleképpen láthatja, míg mások, meg egyben.

Összefüggésében látni azt is jelenti, hogy van

hozzá érve, hiszen átélte, vagy generációsan

valamelyik elődje, elődei megszenvedték.

Saját hozott tehetségüket megélve,

érettek a következő lépésére.

Látják azt, amiről még

néhányan, úgy

képzelik senki

más nem

láthatja,

pedig

látszik.

Nem

különösebb ez,

 mint az, hogy az agy,

a feladathoz felfejlődik,

persze, csak ha gondolkodik.

Gondolkodom, tehát vagyok,

rájöttek arra is sokan, a gond

annyi, ha nem  fejlődik fel,

a felvállaltjához időben,

bizony lemaradhat.

Átlátják azt, az

arra éretten,

mindent vinni

vágyók is, hinnye.

Körbejárni a témát,

azt is lehet, megvárni

hogy megszülessen a

végkifejlet. Azt érezve,

hogy más megoldás nincsen,

vagy a maga idejében,

jól kommunikálni.

Nem ellenségességet kreálni,

akkor, mindenkinek jó megoldások

 születhetnek, senki sem tökéletes.

A kicsinek tűnő feladat, az arra még nem érettek

mellett, hirtelen kinőhetnek. Az egyszerű feladatok

 a hiányos erőlködőknek a késztetésére megnőhetnek.

Mindenkinek van ám, a tehetségének megfelelően jó

feladat, a belső kontrollja jelzi időben, túl ne menjen.

Adjon az Isten, minden földi jóból annyit és akkor,

amikor az éppen a legjobbkor jön mindenkinek.

Kölcsönös tisztelet,

Műhely a megelőzésért,

Önismereti oktatás, nevelés,

az emberies tartást, méltóságot erősítő.

Általános műveltséget növelő „Tenyérolvasó”.

Sok éve kapta ezt a nevet, mielőtt a Julamami védjegy

lett. Nem hasonlít semmi másra, magam találtam fel

és rajzoltam meg, egy nap alatt az összes oldalt.

Ritmusa van az oktatáson, az általam

elnevezett, megszövegezettnek.

Az emberek tenyereiben

találtam meg minden

aprócska jelnek

örültem. Mert

összekötötte az

előző, működőképesekkel,

a sorssal és a generációs jelekkel.

Amiket emberies jelnyelvnek

mondok, az arra megfelelő

szinten, megtanulható.

A forrása mindenkinél

ott van, a sajátja látható.

Nem találkoztam eddig,

egyforma tenyérrajzzal.

Mellé nem vihető, mert

jelez a lelkes, gondolkodó,

szíves énje, azt a, hinnye.

Minden apró jelet meg

és lerajzoltam, amit

összefüggésében

a tenyerekben

felfedeztem

leolvasni

oktatom.

Nincsen

köze,

az

addig

ismertekhez,

senki mástól,

nem tudtam

megtanulni

semmit sem.

Sok év után

tisztult fel,

ért körbe,

 oktatással

elsajátítható.

Sok féket kaptam

érte, aki nem értette,

milyen a tiszteletnek és

a szeretetnek az ereje.

Lehet, hogy értetlenül

nézte, ha nem volt

hozzászokva

ezekhez,

az életében.

Magyaros a

nyelvezete,

rímek is

vannak

benne.

Jó lenne,

ha tudnának

róla ott is, ahol a

döntő emberek vannak.

Vagy rátalál majd egy magyar

emberies, elszármazott megveszi, viszi ki,

oda ahol él és örülnek neki majd ott, legott.

Jó szerencsét, kellemes napot kívánok, hívjatok,

ha eldöntöttétek, hogy kíváncsiak vagytok,

mit rögzített, a magzati szakaszotok.

Megmagyarázódhat minden addigi,

amire választ még nem kaptatok.

Bocsánat, ha nem értenének egyet velem,

megtanultam, toleránsan elfogadni, különbözünk.

Emberesedni annyi, megtanulni nem ártva, senkit sem

bántva, magadra is vigyázva, jó minőségű életet élni.

A sarjainknak meghagyni az értelmes, tartalmasan jó

életminőségért tegyék meg, hogy alapot adjanak, az

őket követő generációknak, éljünk felelősen mind.

Minden hat mindenre és mindenkire, a hasonló

 szinten élő emberek értik egymást.

Vigyázz a lelkedre emberséges.

Nehéz megtartani az élet ízét,

ha kavarognak körülötted, a

 széllel bélelt mindenfélék.

Látva látni, s már átlátni,

rég nem fájni, a bánatot

nem dédelgetni, időben

szintet váltani, elfelejteni.

Nem szabadna túl komolyan

venni magatokat, mert a felfuvalkodott

állapot, bevonzza a körbe udvarlókat és biza,

észre sem veszed és általuk, nevetségessé válhatsz.

Akiken nem múlik semmi, akik tudnak, a saját élhető

szintjükön, megfelelően működő, porszemek lenni.

Amikor vidáman viribültek, az oly hirtelen kinőttek.

A családomnak a talajt felelősen adtam és az online

világában is megélni igyekeztem. Más nem tehette,

 megoldani tanultam, a ránk pakoltat törlesztettem.

Gondolkodom mitől lettek olyan sokan nagyok,

egymás között határozták el vajon, te kicsi

te meg nagy, te meg látható sem vagy.

Mi határozhatja meg azt, hogy

ki marad kint, ki megy be,

láthatatlanná, vagy

láthatóvá téve.

Nem tudom

mi lett volna

velem, ha nem

látom, hogy van

az Isten, hinnye.

Gyorsan öregszenek

az emberek, vánszorognak

sokan, pedig még fontosak

lennének az unokáiknak.

Eladó a megrajzoltam.

Ki meséli majd el

nekik, hogy mit

miért tettek.

Ki örül majd

helyettük,

együtt

velük.

Miért nem

fontos az, ha

láthatják fejlődni

a következő generációkat.

Ha egy két szintet ugranak fel,

oda,  ahol soha dolguk sem lenne,

mások miért maradnak egy helyben.

Megfelelő tudás, tartás, méltóság lenne

fontos, ami belülről van kontrollálva, ah.

Tárgyiasítva is lehet megpróbálni pótolni, a

feladathoz, belül még éretlenséget, hinnye.

Az eredménye nem mindegy, hogy rajtunk

milyen módon gyakorolja a hiányosságok

következményeivel elfedve, mintha mi

fölöslegesnek születtünk volna, azt a.

A látszat és a valóság között óriási

a távolság, nem tölthető fel az,

mert nincs talaj a talpak alatt.

Feltaláltam valami fontosat,

tartást, méltóságot megtartó.

Önismereti oktatás oldalon van.

Akinek még nincs, annak ad annyi

 tartást, igazítsa rá a talajra a talpait.

Megcsináltam, átfordítottam a működő

oldalra a sorsomat, akkor is, ha olyan volt,

a „nehezítmény áradat”, mintha vége se lenne.

Visszanézve, folyik a könnyem  gyakran, hogy volt

ennyi lelkierő bennem, csak mentem, csak vonszoltam

ami adott volt éppen, ah. Aközben tanácsot adhattam a

hozzám érkező, engemet megtisztelőknek, ah. Így, nem

lehet,

azt mondani,

aki nem tudja,

tanítja, hiszen benne van

a hétköznapi gyakorlatomban.

25. éve egy – egy nap szünettel naponta.

Másoknak biztosan úgy tűnik, ugyan miről

beszélek, nekik nem volt ilyen az életében.

Generációs hozadékként, kaptam, csak volt,

hogy alapos és emberileg is hiteles legyek.

A múlt elmúlt, letörlesztettem mindent,

ami rám vetült, még azt is, ami nem lett

volna a dolgom, megcsináltam állapot.

Szinte mindenkinek lenne ám feladata,

ha az egyik oldalunknak teljesítettünk,

a másikhoz hozzá lehetne látni, hinnye.

Tanulják meg az oktatásomon, ha már

érzik a hiányát, marad a tartás és

megerősödik az emberi méltóság.

Nem mondhatja senki sem, hogy ne

szóltam volna még időben, hinnye, ah.

Figyelj a lelkedre emberies, van ami

könnyebb és van a nehezebb, nem

lehet megúsznia senkinek sem.

Ahogy látom, mindenkit

megszólít önmagáért,

a saját lelkiismerete.

Más nem oldhatja

meg azt helyette.

Az nem mindegy,

hogy idejében-e,

vagy hagyva a

végére, hinnye.

Vagy megy tovább

a törleszteni való,

marad hozadékként,

a következőkre.

Tisztelettel éljél,

hogy tisztelhető,

még időben legyél.

A sikerélményed belőled, érted, ha megértetted, a

„miértet”, a „hogyant”, odateszi a sorsod neked.

A feladatára még nem beérettben nincsen

az alázathoz késztetés sem, ne várjad tőle.

Az alázat, a tudáshoz társuló folyamat, ah.

Egészséges körforgás az adok – kapok.

Isten adta ajándék, ha egymásra

talál és kiegészítően hat,

a két nagy tehetségű.

A sorsok körbeérnek,

telített energiának

mondom azt,

amikor

látom.

Ideje

belül változni,

hogy a többletek, ne

 váljanak megrekesztőkké.

Jó időben, jó helyen, a körforgás

megmutatja, mit lenne fontos tenni, ah.

Amikor a két oldalnak a többlet energiái

találkoznak, abból mindig nagyon nagy

és jó dolgok lesznek, na meg fordítva.

Előre és hátra, kettőt jobbra, kettőt

balra, körbepörögve. Csárdásba

bonyolódnak, van akiknek,

az ered a tehetségükből.

A lelkeket megszólító,

feloldást közvetítő,

kiteljesedett

életszerű,

hasznos

energia.

Hinnye, ah,

adja az impulzust, a

 lélek, a gondolkodó agy,

szívesen megpihen, azt a,

köszönöm, érzem, hogy élek.

Önismereti oktatás a sorsokért, a

 generációs feladatok megismeréséért, ah.

Helyére kerülnek az életek általa, az addig még

gátak, átlátható megoldásokká válnak számukra.

Adjon az Isten, minden földi jóból annyit és akkor,

amikor a legjobbkor van, időben múljon el a bánat,

Legyen helyette, tervezhető az élete, mindenkinek.

A tapasztalatom ez ügyben az, hogy az egy szinten lévő

emberek értik és tisztelni tudják egymást, akkor is  ha

az életükben minden egyéb, más és másabb, hinnye.

Győzz meg, legyőzni könnyű engemet, nem harcolok,

sem veled, se melletted, se ellened, oktatnék, lehetne.

Ha nagyon ismeretlen amit feltaláltam, iratkozzál be.

El ne rontsad azt, amit az elődeid már  megszenvedtek.

Lehetne úgy is, hogy ne árts, senkit se bánts, magadra

is vigyázz, téged sem pótolhat senki más, hinnye.

Nem a helyzet, sem a pénze adja az embert.

Nem látok, nem képzelek

magamban többet,

nem veszem

túl komolyan

magamat sem.

A élet arra való,

hogy megéljük,

azon belül is

amin

belül

éppen

lehet,

hinnye.

Apró fontos

porszemekként

alkotunk, egy egész

Világot. Nem különb

senki sem  a másiknál.

Ha figyelünk a belső

tartásunkra, mint

a jó öreg

kontrollunkra,

megmarad az

emberséges

bennünk,

ami a

legfontosabb.

A születési helyemen

és a tágabb Hazámban,

tettem amit  lehetett,

ha kértek segítettem.

Amit és amíg tudtam, a magam módján

megoldottam, a sorsomat élve folytatom.

Nem lettem se pénzes, sem nagy, csupán azt

a nevet adták a születésemnél,  hinnye, ah.

Aki csak tehette rántott egyet a sorsomon,

nem tehettem mást hagytam és aközben,

kerestem meg a kivezető megoldásokat.

Amikor a helyi újságnak írtam, új

nevet kaptam, H. Nagy Júliaként

írtam alá az írásaimat.

Az ellopott igazolványaim

miatt, Julamami védjegyet kaptam.

Szinte vásott voltam gyermekként,

fiúk között játszottam, megtanultam,

 látszatra fontos az, nekik mindig igazuk van.

Nem nyafogtam, ha egy pofon elcsattant a javamra,

viszont kitartottam abban,  amit elterveztem, újra és

megint nekiláttam, nem adtam fel, a nehezeknek

látszókat felvállaltam. Volt olyan időszak a hivatásom

gyakorlása közben, hogy egymást küldték azok,  akik

fel tudták vállalni azt, abban amit feltaláltam  otthon

vagyok. Nem teszek hozzá, nem veszek el belőle,

leolvasom, maradék nélkül, mindent amit ott látok.

Apám a szeme sarkából mindig figyelt, elvárta a

pontosságot, nem  szidott csak  dorgált és időben

jó nagy nemeket mondott, amit velem  betartatott.

Álmodik a kicsi árva, az anyja finom pusziját

érezte az arcán.  Mosolyogva ébredt,

kinyújtva a két kicsi karja ölelésbe

bonyolódna.

 Nyösszentett,

az arcát nyaldosó

kis fekete gubanc,

úgy megszorította.

Szomjas lett a kicsi árva,

jól belakva a pocakja, vizet kívánna.

Eszébe jutott, hogy amikor az édesanyja a

kukoricát kapálta, ő nyugodtan körbejárhatott a

csapásokban, csetlett-botlott,  a kertvégükben

csobogó – locsogó apró forrásvíz várta.

Olyankor leguggolt és ihatott,

ha a kicsi markát

odatartotta,

nem volt annak se vége se hossza,

hiszen az a víz üdítően tiszta.

Ha belenézett,  nem

volt annak mélye,

csak kövese,

kavicsosa,

nem lehetett attól neki baja.

Ihatott abból mindenki aki arra járt,

hiszen a vizet az Isten adta,

az mindenkié mondta az édesanyja.

Nem voltak mellette a felnőttek, hát gondolta,

neki magának kell megoldania, szomját oltani vizet

keresett. Hallotta a csobbanásokat, abba az irányba

ment, egyre szomjasabb lett, szaladtak a kis fekete

gubanccal a hang irányába. Nem győzte a kiskutya a

köröket futni körülötte, hogy lefékezze, érezte, le

kellene fékeznie.

Ez nem az otthoni csobogó,

csurgócska patakocska hangja,

ezt nem lehet,

fékezni, mindent visz,

távol kell maradni tőle.

Messziről nézve a szépet mutatja,

de aki belekóstolna, magával ránthatja.

Szerencsére hirtelen emelkedett a part,

egy nagy hullám odacsapódott,

hőköltek volna

hátra,

de nem tudtak elég gyorsak lenni,

csuromvizesek lettek, mind a ketten.

Elmásztak a csúszós talajon a bokorig,

arra emlékszik, amikor az édesanyja

mutatta a parti fészkeket, csak

nézni szabad mondta neki.

A madárnak a gondos

élete munkája, a

 szaporulat miatt.

Erősen kapaszkodott,

de mégis visszacsúszott, úgy hát

oldalra araszoltak, ott biztonságban voltak.

A nagy erőlködésben kifáradtak, elaludtak.

Arra ébredt, az oldalában a kiskutya is nagyon

fázik, együtt vacogtak, sötét lett közben már.

Az egyik cipőjét elvitte a víz, a kis fekete

gubanc ugat, ahogy bírja sipítva ugat, gyertek,

itt vagyunk, siessetek, adja a hangos jeleket.

A kicsi árvát a szél odébb vitte, hangosra

fogja az ugatást, dühösködve szaporázza.

Kifáradva, elgyengülve, hagyja abba,

mire magához tér, nincs ott a kicsi árva.

Reménykedik, hogy nem hagyta ott,

az a

nagylelkű emberséges.

Bár még sehogy sem szólítja,

aludt már a lábfején,

pár hetes korában,

az embernek,

aki az ő

legjobb barátja lett.

Már felnőtt azóta, gyakran

jutnak eszébe, a nehezek,

amik által gondolkodó lett.

Csapongnak az emlékei.

Nincs otthon kenyere,

be kell vásároljon, vagy

kénytelen és megtanulja,

a kenyérsütés fortélyát.

Ahogy arra

gondol,

már érzi is,

nem csaphatja be az orra,

de nem ám, jön a

szomszédnéni hozza a friss kenyeret.

Nem kérdez, adja, reggelire jó az.

Nem szeret várakozni,

sokszor szólt rá

az édesanyja.

Gergőke alázat, nem mindenkinek

egyforma a gondolkodása, se a ritmusa.

Ugye, nincs harag és kezet is fogtak gyakran.

Elfogadta a felé nyújtott ropogós kenyeret, ahogy

ismeri magát,  majd alkalomadtán visszaadja mással.

Gyere Tüske falatozzunk, gyere kenyeres pajtásom, a

 kutya ránéz, nagyon hálás tekintettel, vagyok ember.

A csoda, bennünk emberekben van, ezt

szerettem volna érzékeltetni,

A csoda című

könyvemben.

Ki mikor tudja azt megélni,

hogy beleteszi a jót és

szépet a közösbe. Ki ne

hagyja, ezt mindenkinek,

szükséges lelkileg megélnie.

Adni születtünk mindannyian,

ki mikor élheti meg az emberségét.

Ó milyen hálátlanok voltak vele,

nincsen még neve sem,

hát megszólítani sem tudja.

A kutya, amilyen kicsi volt,

olyan nagy csoda.

Visszalép néhányat,

így most az arcába hozza az

esőt a szél.

Szorosra fogja hátul a kicsi árvát,

átkulcsolja rajta a két erős karját.

Az ázott inge alatt ő is nagyon fázik,

muszáj megpróbálnia,

akkor is ha megfázik.

A kutya megérzi a gyapjú szagát,

megerőlteti magát,

talpra áll és megy amerre az orra viszi.

Egyszer csak ismerős szagú a láb,

aludt már rajta, rögtön tudja.

Ne haragudj rám, hogy veled nem gondoltam,

amikor megérzi, hogy a kutya szaglássza a lábát.

A kutya vakkant, tudja, hogy az emberbarátját megtalálta,

fölemeli, magához szorítja,

nem bánja,

hogy ázott kutya a szaga,

ott vannak már a mellkasán,

a másik a karjával őt is átkulcsolja.

Nem lát semmit, de hallja a hangokat,

erre is arra is kiáltoznak, itt vagyunk, itt vagyunk.

Úgy érzi, hogy halad,

pedig egy helyben van csak.

Hát megáll,

megigazítja a két legfontosabbat a vállain.

Óvatosan átpántolja őket a két erős karjával,

s egy szuszra, mint aki az életüket menti, kiált egy

félhangosat, itt vagyunk, itt vagyunk. Egyszer csak a

közvetlen közelükben, villanó viharlámpák fényét látja.

Rájuk terítenek egy valamit, ami jó meleg és szinte

váll a vállal tartják meg és tolják óvatosan előre őket.

Sírva fakad az emberséges óriás, már mindegy mitől

nem lát.

Nem

tudnak elesni, hiszen szeretettel

körbefogták, közösen, erősen, többen összezárva,

őket, a tisztelet erejével előre tolják.