Nem tartozom sem ide, se oda, tartozom az engemet

megtisztelőhöz, mikor éppen hova, tiszteletem.

Tapasztalásaim során, nem találkoztam, olyan

tenyérrel, aki sorstalanságra született volna.

Olyannal se, akinek a punnyadása, sorsszerű

lett volna, a motiváció hiányának, ott, a jele.

Akinek, már minden, egészséges lehetősége

adott volt és mégis további sikereket hajszol,

rávetül a következő generációkra, akár hétre.

Punnyadásra adják a fejüket, élvezik azt amit

meg sem teremtettek, nem vetettek, aratnak.

Párhuzamosokat fedeztem fel a tenyerekben,

„ász emberek” jeleinek neveztem el, azokat.

Hála Istennek, sok sikeres, tehetséges, szakmai

tudásával minőséget adó, intelligens emberies

tisztelt meg, messziről is, engemet, köszönöm.

24. éve, annak, hogy a sorsolvasó tanfolyamot

42. évesen elvégeztem, másnap reggel,

egy nemzetközi

táborba

érkeztem meg.

Ahhoz, végzettségem,

a sok megtapasztalásom

mellett, 47. évesen lett.

„Nemzetközin,

megajánlottal,

prevenciósként”

végezhettem.

67. évesen már

tudom is, hinnye, már

sorsolvasó lett belőlem.

Megelőzésként olvasom

le a tenyereket, mint

sorsolvasással nevelő.

Egy napja végzetten,

megérkeztem,

valahova oda,

ahova, meghívtak.

Egy, két embernek a

tenyerét már olvashattam.

Ahhoz, tömeggel találkoztam.

Két elismert nevű mellett, ah,

én, a „Nagy” vezetéknevemmel.

Mindenki ismerheti, az érzését,

annak, amikor először találkozik

azzal a rezgéssel. Amit addig

ő még nem tapasztalt,

és sikernek

neveznek.

Megfogó,

marasztaló,

érzésben volt,

részem akkor.

Azután már

fokozódott,

elragadó

érzés

volt

az.

Mivel

addig csak

egyszer volt

szerencsém

érezni azt.

Tudtam,

nem

szabad,

majd azzal,

hazamennem,

benne maradnom.

A lelkesedést éreztem,

azt is tudtam, nem nekem

szól az, az emberiesek érzése.

Sokan voltak, hát erős érzés volt.

Egy naposan, átéltem,”elismerte” azt,

ahogy az emberekhez viszonyultam.

Az nem volt feladata, sikeresként,

megadni a tiszteletet számomra.

Emberiesként, nem hagyta,

annyiban, megnézte a

tenyereimet, ah.

Sok rosszat

mondott,

már, megvolt.

Ami megmaradt,

„az embereket,

segíteni” szült

az anyád,

mondta.

Minden

mondatodat

írd le, ne szálljon

el, egy sem, írsz egy

  könyvet az embereknek,

a Világ olvassa azt, majd.

Tán ez lehet az, gondoltam.

Hiszen itt látják, olvassák.

Azután rájöttem, ahogy

írom évek óta, egyre

kevesebb szóval is,

megfogalmazódik.

Egy napon, rajzoltam

meg a generációs

jeleket, nevelek

általa, oktatom.

A szövegezést még

a fejemből mondom.

Ha minden összeáll

hozzá, le és megírom.

Ne rongáld hát a mások

sikerét, attól az még nem

lesz a tiéd, van sajátod, ah.

Mindenki elér ám egyszer, a

 tehetségével, a saját sikerébe.

Ha a maga idejében éri el a sikert,

nem száll el, kezelni tudja, mert az

„őserő”, látszik a tenyerekben,

ami a túlzásoktól megóvja.

Adjon az Isten, minden

földi jóból, annyit,

s akkor, amikor

az a legjobb,

annak akit

éppen érint.

Magyarországról,

Pakson a Hergál Házból.

Szeretettel, Julamami