2016.02.20.

Ne add fel, ne tűnj el, a Hazádat végleg ne hagyd el, mások felelőtlen tanácsaira hagyatkozva, alapos önkontroll nélkül ne válj el.

Nehezen veszik tudomásul az emberek, különösen ők,  akik gyermekkorukban nem láttak az alázat gyakorlásához jól működő mintát.

Bizony nehéz helyzetbe kerülhetnek lelkileg, ha egyszer csak szükség lenne az alázatra ahhoz, hogy egy őket fékező élethelyzetet is, lelki sérülés nélkül átvigyenek.

Különös oktatás, nevelés, védjegyet kapta.

Az általam lerajzolt oktatási forma amit alkalmazok,

most már 2 X 10 órában is,

hogy közte legyen egy kis idő a gyakorlatban is megpróbálni ennek a tudásanyagnak a hatását a saját hétköznapi életükben.

22 év telt el, ebből a fele, a számomra elérhető legmagasabb sikereimben.

A másik fele tele fékekkel, megalázó helyzet halmazokkal,  az volt a szerencsém, hogy akkor már a megelőzésben történő hivatásom gyakorlása közben, hozzá erősödtem a nehéz élethez lelkileg.

A fokozatosság ismeretével, elbírtam az egyre nagyobb terheket,  az egyre kisebb lehetőségeimben elviselni is megtanultam.

Higgyétek el, minden apró szösszenetét, átélve tapasztaltam meg, nem mondvacsinált, hanem a gyakorlati tapasztalataim során, a különbözőségek sokaságának hasznosságát is felismertem.

S voltam bátor megismerni még és még, naprakészen a hétköznapok sűrűjében, akkor is ha csak az online Világ által értek a hatások éppen, mert személyesen nem jött, az összefüggésében látásom miatt senki sem.

Ott kint az online Világban, ugyanazokat a hatásokat éltem át az emberekkel, mintha itt ültek volna velem szemben.  Vagyis azok a hatások ahol ők éltek éppen, rajtam is átmentek rezgésben, s ki sem tettem a lábam mégis olyan volt, mintha egy kicsit ott is élhetnék.

Akkor jutott eszembe ez, otthon vagy, amikor a kicsiben már látod magadat, nem mentél sehova a Világ mégis ott van nálad.

Azt is át kellett élnem ebben a helyzetemben is, hogy mennyire pici porszem egy ember a Világban,  ha a saját Hazája nem vállalja a létezését fel.

Hiába, hogy a, Julamami védjegy,  akinek megtetszett vitte, csak közölte velem egy email által, hogy azután, az ő óriás webáruházának az is kell, nem egyeztem bele, mégis látom az interneten az email címében.

Nincs kinek panaszkodnom ez ügyben sem, hiába igyekeztem kérni azokat a szolgáltatókat, akiket gondoltam, hogy meghallgatnak, nem kaptam megnyugtató választ sehonnan sem. Azt mondták hosszú évekig, hogy gödörben van a házunk és azért szakadnak meg a bejövő hívások, vagy nem is jönnek be, sokszor az sms sem, vagy hirtelen foglaltra váltott, vagy foglalt hangot adott a hívásaiknál évekig,  panaszkodtak sokan.

Túl vagyok azon is, amikor azt mondták azzal tudnak segíteni, hogy a mobiltelefonomhoz, adnak egy antennát a házra és 4 méter zsinórt, hogy mozgásban tudjak lenni a készülékkel.

Tudomásul kellett vennem, olyan kicsinyke a létem, hogy nem érdeke az senkinek sem,  hogy van egy emberies, segítő ember, a Hazájában Pakson élve, megmaradt itt, s közben jöttek hozzá így is.

Mert nem hitték el a sok rosszat, amit a nem jó szándékú emberek, megújítva, megspékelve ezzel – azzal,  szinte állandóan ártva pletykáltak.

Nem vették észre azt sem, hogy nem hiába írja a Web-tenyérbe, nap mint nap,  a reggeli gondolatait. 46 országból keresik fel és olvassák az érdeklődők. Úgy 150.000 ember által látogatott Web-tenyér blogot, nap mint nap a gondolataiért keresik,  nem volt fontos senkinek sem, hogy azon legyen az legalább megmaradjon.

Mivel vannak hála Isten, sokan jó emberek a Világban, nekem meg a 22 tapasztaló évem, hát megkaptam megint, s elfogadtam, áldja meg az Isten, a rálátással bíró, segítségemre lévő emberiest.

Most viszont úgy kaptam a segítséget, hogy kipróbálhattam magamat, hogy képes vagyok-e megcsinálni, a magam ízlése szerint, számomra kezelhetőnek a Web-tenyeret.

Nagy gondolat volt felőle, valami más módon feléleszteni az agyamat, hogy újra örüljek, mennyien tisztelnek meg, s olvassák, naponta el, a magam készítette helyet az írásaimnak.

Bátortalankodtam, amíg rá nem jöttem arra, hogyha mellé klikkelek, akkor onnan, hogyan hozom magamat megint olyan helyzetbe, hogy ne rontsam el úgy, hogy korrigálni már nem lehet.

Bátorság próba volt ez nekem 64 évesen, hogy neki – neki veselkedjek,  biztatgatva magamat, hogy ezt is meg tudod csinálni Julamami.

Eddig is megcsináltad egyedül azt amit nap mint nap szükségesnek éreztél, amit a hivatásodban elértél, amikor szükségét érezted, megpihentél, gondolkodtál, segítséget ritkán kértél, mert megtanultad a „kisemberségedben”, hogy ott megalázóak lesznek ám, bizonyos helyzetek a fontosak.

Ott, azokban a ranggal járó, sorsokat eldöntő helyzetekben,  azok az emberek, akik elhiszik magukról, hogy másoknál különbek, bizony csak ritkán élték meg, a saját életükben, az alázat gyakorlásával járó, fokozatosságot, mint jellemet erősítőt.

A hirtelen váltások, a nem abban tehetségeseknek, nem tudom mi ad ott, ahhoz elég lelkierőt, én a saját magunkból meríthető ismerem, így is oktatom.

Tudnak-e magukból meríteni még és még, vagy másoktól kapják a lelkesítőt, mint sajátjuknak látszó, esetleges, rövidtávú, lelkes, szíves, gondolkodó erőt, az ugyanoda szaladgálva, újra és  újratölthetőt.

S örültem annak is, hogy nahát, hát ezt így is lehet, hogy átláthatom, hogy a kattintásom következtében úgy, meg amúgy is a saját szájam ízére, igazgatni is lehet.

Hát biztosan másoknak ez egy apró dolog csak, nekem jó érzés a lelkemben, szívemben, agyamban, hogy megcsináltad Julianna, él a Web-tenyér, életet lehelhettél bele, megint magadért is tettél, hogy másokért is képes legyél.

Átélhettem a sikerhez vezető fázisokat újra, a semmiből valamit megteremteni, amit egyedül, biztató emberi szó, meg érthető sablon nélkül, még én magam is halogattam, szükség volt arra, ahogy kihallottam az emberies jóérzést a szavakból.

Talán mások is hasonlókat hallanak ki az oktató, más megközelítésből is ránevelő, sorsszerűséget megláttató, generációs határaikat felismerni tanító szavaimból.