Önmagadban hinni,
imádkozni tanulni,
vagy csak vanni – lenni.
Ha ráébredsz a sorsodra,
ha megjött hozzá már az eszed,
hát azt lehet megélned amit, az Isten megenged.
Lehet ábrándozva, álmoskásan járkálni, a ködös mögé,
sosem látni, vagy megélni azt a hétköznapi csodát,
hogy a születésedkor te is mennyi tudást hoztál.
Múlt, jelen, jövő,
boldogulni tanulj meg,
a (most) , ne a mások által,
mesélt, sosem bizonyított esetlegesben kínlódj.
Valamit hozunk, valakivé, valamiben fontossá válunk.
Ha magadért még nem is vagy képes fejlődni és tanulni,
hát a sarjadért, ideje lenne azt, amit nem tudsz megtanulni.
Amikor felfedeztem a csuklóikon a saját generációs jeleiket
az embereknek, megértettem, hogy a családjukon belül is,
egymástól, miért annyira különböznek az emberségesek.
Nem mondható, hogy nem láttam mást,
mert tapasztaltam bizony,
velem szemben sokan ültek, az első,
hét évben és mind nagyon különböztek.
Győzz meg, legyőznöd könnyű engemet,
nem harcolok ellened sem, itt is, máshol is,
keresem az, oktatáshoz a lehetőségemet.
Fontos lenne számukra, hogy megismerjék,
felismerjék, önmagukban és a többiekben, a jót,
a szépet, hogy megismerjék a többiek tehetségét.
S egymáshoz tisztelettel lehetnének,
szeretetben élhetnének,
a sorsukat ismerve,
megbékélnének,
az arra vágyók, békében élhetnének.
A múlt elmúlt, éld meg most a pillanatot.
Megtapasztalod át is érzed, rájössz arra
hinnye, majd a megfelelő időben,
nem vagy annyival
másabb, te is csak,
szeretetből vagy.
Az élet élni akar,
engedd át ezt az érzést,
a jót, a szépet éld meg te is.
A Hazádat ne hagyd el végleg,
belőle lettél emberségesen,
vár hát vissza téged,
az anyafölded.
Kinek ez, kinek meg az,
az ünnep, ki így gondolja,
ki meg másképp éli azt meg.
Egy minden és minden egy,
apró porszemek vagyunk,
az Isten teremtményei mindannyian.
Téged minősít már az is, hogy az egyszerűben ,
is tudsz nagyszerűen élni, alázattal, tisztelettel lenni.
Belőled indul ki az is, megtartod emberségesnek magadat.
Szép jövőben hinni, szabadon jönni – menni, meglátni a hétköznapi
csodát, hogy tisztelettel van, szeretetre vágyik érezhetően a Világ.
Gyermekként virágot szedve leltünk rá,
a mezőn egy mélyedésben megbújva,
a környezetébe olvadva, remegve,
meglapult egy mezei nyuszika.
Fázott ott kicsinyke volt, úgy
látszott nincs anyja, árva.
Beletekertem,
a pulóverem bugyrába fogtam.
Otthon apám házikót csinált neki.
Szalmával béleltük ki, tejet adtam,
etetgettem, szeretettel nevelgettem.
Hatalmas lett, addigra már kinőtte azt a helyet.
Ijedtemre, ünnep előtti napon nyitva állt a ketrece,
azt mondták, hogy megszökött mert sürgős dolga lenne.
Azóta a tojásokat hordja, van annak dolga, mondta az apám.
Nem volt más asztalra való talán, hát felnőttesen megoldották.
Szeretettel kívánok minden ünneplőnek boldog ünnepeket,
azóta megköszöntem a nyuszinak és elköszöntem tőle.