Bocsánat, nincs másom, csak a valóságos.

Neked mit mond, a generációs jeled,

mit hoztál generációs feladatnak.

Hol tartasz most, a

sorsodat

tekintve.

Kitől

mit,

kaptál,

hoztál,

tudod-e.

A tartásodat,

miből raktad össze.

Van-e még tartalékod,

ahhoz, hogy a hivatásodban,

a jót és a szépet közvetítsed.

Felismered-e, a kölcsönös tiszteletnek,

a nevelve, boldogulni tanító erejét, hinnye.

Akik a szintjük alá szorulva vegetálnak most,

csak remélni lehet, hogy nem sérülnek közben.

Ugyan, megkérdezi-e valaki tőlük, hogy bírod,

mi ad tartást, méltóságot, miből merítesz. Vagy

csak visznek belőled, s abban erősödnek tőle,

ami által, feltaláltál valamit, a pálma alatt.

Ha nem engednek be, mert kényelmes

volt az valakinek, hogy kívűl maradj.

Hiszen minek a kölcsönös tisztelet.

Ha azok, akiknek szükségük lenne,

a tudásodra, nem tudják, hogy mit

találtál meg és fel. A generációs

jeleket felfedezve, felismerted.

Kinek mikor lenne fontos váltani,

a jelenlegi szintje fölé kerülni, ah.

Hiszen nem szenvedni születtünk,

a boldogulásunkért tenni vágyunk.

Emberségesnek születtünk, mind,

abban fejlődnénk, ahhoz tanulnánk.

A saját lelkiismeretünket megnyugtatva,

nem ártva, meg sem bántva, magunkra is jól

vigyáznánk. Nem védekezni születtünk, a belső

kontrollunk magunkhoz képest, segít bennünket.

Megtanultam, amit a sok év alatt tanulni tudtam, adott

volt, számomra a fejlődés lehetősége, miért vegetálnék.

Hiszen sokféle ember

tisztelt meg, tapasztaltam,

alázattal voltam, egyre jobban.

Éreztem, kegyeltje lehettem a tudást megtapasztalva, átlátva,

kihallva, megérezve, átgondoltan dönteni tanultam, aközben.

Sokszor gondoltam, halkan kimondtam, néha, ha nem bírtam

volna el, a keletkezett energiát,

hangosan is kimondtam, köszönöm.

Egyre inkább bebizonyosodott, tudtam,

senki sem szenvedni született, hinnye.

Amikor éreztem, telitődött bennem,

ah, a tapasztalásnak a tengere.

Átadni, továbbadni, igyekszem,

a hétköznapokban, a gyakorlatban, jól,

 működő, életszerűt. Használni tudnák mások is,

ne szenvedjenek, boldogulni tanuljanak, a “most”, fontos.

Az irígységnek, a legapróbb, olcsó energiája, se volt meg bennem.

Tudtam s most is tudok, örülni a mások örömének, a hivatásom adja.

A segítő hivatás, nem lehet üzlet, akik már elég érettek arra, tegyék.

Ugye nem arra gondolnak, hogy van egy pályázat és hurrá, ereszd

el a hajamat, nekiveselkednek és egymást, legyőzni igyekeznek.

Nem pályázhatok, nincs kitől kérdezzek, ha nem tetszik egy

szó, hát minden indok nélkül, védjeggyel együtt kitörölnek.

Elbírtokolni, kihasználni, levinni a szintje alá vele, elvenni,

ami tetszik belőle, használni a szavakat, kiforgatással.

Belekeverni abba, amivel nem egy szinten van az,

1999. -ben kitűnő, megajánlott diplomát kaptam.

Elfogadtam, mert tudtam, hozzáértőktől kaptam.

2019. van, nem tudtam bejutni oda, ahol látni is

tudnának, azok, akiknek már sokat segíthetett

volna. A naprakész, gyakorlatban működő,

tudásom, csak az enyém marad, ha nincs,

aki kitalálja, felelősen, nem merítve belőle.

A valóságban, szabadon maradva, hogyan

tudom átadni a tudásomat, olyanoknak,

akik igényesen, már érzik a hiányát, ah.

Annak, amivel várakozom, bejuthassak,

ne mások használják a védjegyemet, ah.

Nehéz átmennem, a másik oldalra úgy,

hogy a tudásomat ne nyesegessék meg.

Segíts magadon, az Isten is megsegít, a

módja annak, amivel, evickélek tíz éve.

Ne essen tévedés, már voltam nagyon

sikeres. Többféleképpen átnevezetten,

nagyon neves, az elopott igazolványaim

miatt, védjegyes. A Hazánkban is megvolt,

az már, az első hét, gyakorlati éveimben.

Persze, hogy megéltem a sikereimnek az

átható energiáit, erősebb lett, a lelkem.

Egyedül vittem végig, a sok évet, hiszen,

ezt nem lehet másképp, mint megélve.

Eljutottam ide, már húsz év ahhoz,

hogy elismerték az akkori tudásom.

Azóta magam veregetem meg a

vállamat, minden gyakorló

napomon, titoktartás van.

Írok, készítem össze a

könyvemet, föstök,

ha már telítődött

bennem.

Megszáradt a fa,

keresem az eszközöket,

amik segítenek. Mert már

nem tenném ki a vállaimat,

a belűlről jövő energiáknak.

Nekem megvan mindenem,

amit az Isten adott, ahhoz,

hogy adni tudjak, hinnye.

Csupán, a nyugdíjam

aprócska, megélni,

nem lehetne belőle.

Vajon mennyi időt

szükséges még

várnom.

Ahhoz,

hogy

átadhassam,

a tudásomat oda.

Ahol a hiányát élik éppen.

Van-e valaki hozzáértő, aki

tudja, vagyok, a Hazám ez itt.

Várok, mert nincs segítségem.

Valóban nincs szükség a tudásomra,

vagy méltatlan lenne, beismerni, tudok.

Ha valaki, számomra hitelesen, elmondja

nekem, meddig szükséges még várnom,

hogy megvegye a Hazánk, tőlem a tudást.

Ne kínlódjon, ne szenvedjen senki sem,

hiszen itt, várom, a lehetőségemet.

Az óriási szintkülönbségek közötti,

fordítókat oktatnék, ha engednék.

Hamarosan, a 69. évembe lépnék.

Tíz éve kint vagyok, az online világában,

nem tudom eladni a tudásomat. Nincs bennem, olyan,

 érzék, így élek a tehetségemből, botcsinálta üzletasszonyként.

Ha van, aki éppen rám lát, s megérinti, adjon tanácsot nekem kérem.

Ebben az én kiteljesedett helyzetemben, merre van az előre, nincsen

megfelelő üzleti érzékem hozzá. Eladnék, mindent, amit feltaláltam.

Ez tűnik, a megfelelő megoldásnak, élnék már én is, megérdemelten.

Összefüggésében látva, nyilván látom, hol lenne éppen szükségük a,

meg, s feltaláltamra, tán, megfelelő pénz is, van már, a megoldásra.

Egy Haza ez csak egy, ha ide teremtettem, innen várom ugyanazt.

Jó nagy bocsánatot is kérek és rögvest, ismerem már a határaimat.

Legyen minden emberségesnek, bármilyen szintűnek, szép napja.