Amikor az ügyeleten néha, rövidke csendek  is vannak, a gondolatai egészen a múltig kajtatnak. Víjjantott a mentő, hozza a nagydarab embert, a pénzvételnél szédült meg, az automatának esett.

Nincs sok idő arra,  hogy előjöjjön a szakértelme, már viszik is a műtőbe, mosakszik be a műtétre.

Ahogy kezd magához térni a frissen műtött ember, a fájdalomcsillapítás hatása  még adott, mégis folyik,  szinte szakad a könnye, megismerte.

Eszébe jut, hogy ő is sokat dolgozik, nem is bírná ha  nem lenne  ennyi év után is ennyire elhivatott. Nemrég jött haza egy másik földrészről, ott tanulta ki a tehetségének  megfelelő legújabbat.

A betegeket kímélő műtéti módszerrel  érkezett gazdagabban, jól boldogul már azzal, sok ember életét mentette meg. Kérték, hogy maradjon ott, láttán nagyon tehetséges,  megtartották volna őt maguknak. Hiszen ott azáltal került a tehetsége csúcsára, valamit vissza is adhatott volna oda.

Az apjától  sok olyat hallott, aki ritkán volt

kipihent, szerinte mi az értelmes munka, ah.

Még akkor is az, ha annak a végterméke a bére,

    a ráfordított tudása által magából kiadott

energiájának a csökkentett változatát kapja.

A bevitt élelem  árával nincs szinkronban az se

úgy, hogy amire az elvárásoknak teljesít, marad-e,

hogy, a következő generációnak alapot adhatna.

Az apja hamar rájött arra, a szívességből jövőnek,

igen nagy vesztesége lett, több generációra hatva.

Olyanoknak, akik olyanban még sose voltak, hát

összefüggésében át nem  láthatják azt,  hinnye.

 A gyakorlati életben jól működőképesen,

naponta, speciális szintre vihető szakértelem,

a legnagyobb olyan tudás, amit értékelnek  is.

Az intelligens emberségesek életrezgése,

az érzékelhető, a legértékesebb ami hat.

Ah, nemcsak hasonlít az emberséges élethez,

mondta, azt nem veheti el senki, az övé marad.

Amiért marad itt, akkor is,  ha nem érzi  magát

megbecsülve, a magas szintű képzettségének

és az abból  kiteljesedett tudásának megfelelően.

Felelősnek érzi magát a rábízott személyzetért is,

hiszen ők megbecsülik egymást emberségesként.

Átélt sok mindent gyermekként, amit mások még csak nem  is sejtenek, milyen módon is nőnek ki,  a legegyszerűbb helyzetekből igazi „nagyemberek”.

Nem ártott neki semmi olyan, amit korán bíztak rá gyermekként, felnőttnek való helyzeteket oldott meg, úgy, hogy azok azóta is működőképesek.

Jó alapot adott, azoknak a túléléseknek a sora.

Amit ugyan nem becsültek meg fizetségként,

akik azáltal, akkor már a beértek a jó sorukba.

Lehetőségük, tán a hivatásuk gyakorlata is

lehetne már megbecsültek lehetnének

azóta, ha a feladatukat megértették volna.

A nehézben is, a saját egyszerű életükben való boldogulást látta az apjának az igyekezetében.

 

Gyertek ide gyerekek, kiáltozott az anyjuk,  ha nem ér haza apátok addigra, nem lesz vacsorára kenyerünk. Elfogyott, de pénzünk sincsen ma hozná a fizetését, de túlórázni lehet és maradt.

Odaszól, ötük közül a legidősebbnek,

menj át

kérj  pénzt,

mond azt, hogy

ha apád hazaért visszaadjuk.

Úgy tervezte befejezi náluk ma a permetezést,

ott is járna a fizetség.

Kupaktanácsot ülnek  már csak négyen,

egyiküket irritálja,  már láthatatlanná vált.

Átadja a feladatot a  legidősebb,

a következőknek,

rögtön  lepasszolják

és megint mint minden,

ami számukra kellemetlen,

a kicsire hárul, de ő nem bánja.

Az anyjuk rájuk parancsol,

mentek mindannyian.

Siessetek bezár a kisbolt,

még oda sem értek,

hogy gyorsan túl legyenek rajta,

kiabálnak jó hangosakat és sokat.

Csikorog  a nehéz faajtó bedagadt,

mögüle kilép valaki,

de ők csak a hatalmasnak látszó,

vastag szelet puhakenyeret látják.

Amiről lelóg egy még nagyobb pompásan illatozó,

a zsírtól omlósan rogyadozó,

ahol éppen szükséges,

enyhén  barnásra sült

és attól itt – ott, rögvest ropogóssá lett hús.

Mint a sípok állnak ott, mindannyian  nyelnek egy

jó nagyot, a szemüket le nem vennék a pompás

étekről, gondolatban szinte együtt esznek vele.

Mond te, szól a legidősebb és úgy tovább,

elérnek a kicsiig,

aminek  a nála nagyobb, ráillesztve a markát, erővel megszorítja  úgy a  vállát, hogy majdnem felszisszen. Megmentve a pillanat  fontosságát, helyette inkább arra figyel, hangosan megkordult  a  gyomra. Nagyon szégyenli, hát gyorsan túl akar azon lenni, a hangos korgást, még hangosabb  szavakkal elnyomni, hirtelen akar túllenni rajta, pénzért jöttünk  mondja. Fölhördül az odaadóan, teljes átéléssel evő, szuszogva csócsikálta, a már erősen fogyóban lévő húst. Aminek  a zsírja már a könyökénél csurdogál, látszik megszakították az áhítatában nem éppen osztozkodó a  pillanatát. Rájuk néz önelégülten, a kicsi felé  fordul mint akinek bánata van, mert megzavarták, a legszentebb pillanatába zavartak  bele.

Nagy fájdalmat okozva a kicsi lelkének,

az arcába mondja, apátok

még nem végzett nálam a kaszálással.

A kicsi védené az apját,

annyira mondaná,

hogy még dolgozik,  nem ért  haza.

Éppen azért jöttek, mert nála van a fizetése, amiből lenne kenyérre és talán nem olyan nagy szelet húsra, de formásabbra szabva és szebben megpirítottra. Megrekedt benne a szeretett apja védelmére kikívánkozó szavak nem áradhattak, ah. Látszik önmagával elégedetten, peregnek a zsíros szájból könnyen kifolyó szavak. Nem adok pénzt, majd ha elvégezte a munkát nálam  az apátok, kifizetem. Azt üzenem apátoknak, hogy előbb kenyérre valót  kellett volna csinálnia, akkor biztos lenne vacsorára. Az emberséges tudja, hogy elérhet bármilyen magasságokba.

Azt, hogy honnan indult, kik voltak hozzá emberségesek, amikor a nehézben benne volt.  Azt el nem felejtheti, nem biztos, hogy számukra van lehetősége úgy visszaadni. Viszont az jól megjegyezte, mikor van dolga,  amikor az élet megszólítja, ad,  mert van már mögöttes  azóta.  A hála érzése nem kopott ki belőle,  hát jelzi, azt is időben. Hova lehet nem magamutogatóan, de megérdemelten úgy adni, hogy ne nyomja a  lelkiismeretét semmi, tovább tudjon lépni.

Az apja ha élne,  azt mondaná a tudás

felelősséggel is jár, mint a gazdagság,  hogy ne

legyen nélkülöző, a két oldalon lévőkből egyik se.

Mert hiába az önmagánál nagyobbra vágyása,

ha nincs meg hozzá az tudása, se a jó meglátása.

Hinnye, ha az már csak önmagukért és

nem mindannyiunknak a  jó minőségű életéért

szólna, az mind bele menne a túlzás pocsékjába.

 A lelkesedése a túlzáshoz már hiányozna, ha

nincs benne a belső tartása, se az emberséges

méltósága,  hát fogytán lehet már a motivációja.