Van-e neked fából vaskereked.

Segítettél-e már eleget,

ha az elődeid,

nem

tették

meg.

Vajon mi

maradt meg,

azokból, amit te

magad, a két kezeddel,

az intelligens agyaddal,

teremtettél meg, hinnye.

Van-e általa irigyed neked.

Ismered-e az embereket, vagy

mások által ismerted meg őket.

Emberségesek maradtak-e, ah.

Vagy csak, üzleti barátságok.

 Kitűnő emberies kapcsolatok,

azok, most az életszerűek, ah.

Emberies jelnyelvnek mondom,

amivel oktatok, általa nevelek.

Ugyan, miért nem tanulja,

miért féli, azt amit,

nem ismerhet.

Mi adja a

tartásod,

méltóságod,

neked, neked, a

talpaiddal a földön.

Gondolkodva élj.

Amikor elérted,

amit elterveztél,

tervezel-e még.

Vagy úgy érzed,

nincs több

dolgod

neked.

Anélkül

éled meg,

hogy lelkesen,

szívesen,

elgondolkodnál.

Mikor, hol van neked,

a belső határod, mit,

bírsz el, te magadtól.

Amit nem, azon, a

 kontrollálható,

tanulással,

változtatni

igyekszel-e.

Van az Isten,

tudod-e, vagy,

mint a mesét,

hol hiszed,

hol nem.

Kapaszkodsz bele,

viszont, az igéreteidet,

nem teljesíted, felé sem.

Pedig magadért tennéd,

hogy erősödjön a tartásod,

legyen egészséges emberies

méltóságod, hétköznap is.

Ünnepi érzéseid vannak-e,

vagy beéred, a költekezéssel,

az úgyis, megadja, azt neked.

Elfog-e a vágy, hogy hatalmasnak

érezd magadat, mások felettinek.

Megmutatva, neked mindent lehet,

hiszen ki merne felelősségre vonni,

téged, mindenki, jön majd neked.

Jártam egy közösségbe régen,

mindenféle módszerekkel,

kápráztattak időnként el

bennünket, az agyunkkal.

Kicsit késtem, nem indította

el, az aktuálisat vezető, megvárt.

Érezte, megérkezem, csak kések.

Egy hely volt, már csak a körben,

sokan integettek, én meg vissza.

Lehuppantam oda, mindenkit

látva, a csalódásokat is láttam.

Nem fogadtam szót, pedig ők,

integettek, ne üljek oda le.

Fogadott gyermekének

mondott, már később,

azzal sem egyedül

voltam, többeket.

Havonta, úgy

kettő órányit,

magyarázott,

órákra bontva,

ingyen volt neki,

a társalgó csomagja.

Megbeszéltük a Világnak,

számunkra fontos dolgait.

Szaktekintély volt ő akkor,

lepisszentett volna, de én,

csak mondtam, a miértet.

Egyetemet végzett,

akadémiát végeztem.

A gyakorlatban, az

egészségesekkel,

találkoztam, ő nem.

Fejtegettük sokszor,

kinek, miért fontos.

Vagy miért azáltal,

a többi ember,

létezése, hinnye.

Miért nem lehet,

csak úgy, magunkra

gondolva, élni, a minőségi

életünket. Még, ha, meg is van

ahhoz, éppen akkor, minden.

Hiszen minden és mindenki

hatással van egymásra, ah.

Hiába van meg mindened,

ha a környezeted irigysége,

úgy hat rád, hogy elmegy, a

legjobb dolgaidtól is a kedved.

Van-e olyan, amit sokszoroztál,

mert rákaptál, másoknak ártottál.

Félreértve, azt hitted, különb vagy,

bárki másnál. Mindennel egyetértenek,

pedig, már, csak, sokan, félnek tőled.

Lenne mit mesélnem, amik már,

visszatérően is megtörténtek,

a tíz év alatt, eredményesen.

Sokszor átélve, megélve,

megerősít, az is, hinnye.

Van az Isten, szerencsére.

Érezhető-e, a szintek nem

hatnak át, az látszatos csak.

Kétlábbal a földön járni, az,

azt jelenti. Mindenkit nem

kellene, kontroll nélkül is,

hitelesíteni, azt a, hinnye.

A meg és feltaláltamat is,

úgy kezdtem, komolyan

venni. Amikor újra és

megint, ugyanazt

láttam, csak

másképpen.

Milyen lehet az,

amikor mindent lehet már,

gondolom, nagyon unalmas.

Amikor elkezdenek hiányozni,

a miértek, na akkor fontos tanulni.

Ne történhessen meg, a megrekedés,

utána meg, a lassú, vagy gyors leépülés.

Pedig most lenne idő, ami nem volt régen.

Szoktam, mondani, oktatás közben, fontos,

hogy használja az agyát, az emberies, serényen.

Agyalósnak neveztem el, azt amikor egymás után,

leolvassuk, a „tenyérrajzokat”, mint a térképeket, ah.

Játékosnak érződő a hangulata, van a szintentartásra

hatása, voltak, csoportos oktatások, kezdetben több.

Azután, ahogy beindultak, a lejárató brigádok, már

csak visszafogottabbak, lettek a csoportok, hinnye.

Volt mindenféle, cifraságos, sározós, hárítva, azt is,

amikor szükséges lett volna, foglalkozni magukkal.

Ki, hogyan éli túl, vagy veszik el, ezekben, a nem

tiszta energiájú, megteremtett helyzetekben.

Önismereti oktatás, kölcsönös tiszelet segítése.

Gyakran jutott eszembe, a fogadott anyám,

szaktekintély, áldhatom a nevét, mindazért.

Ami, akkor, soknak tűnt, de most már tudom,

nagyon fontos kellett legyen neki, mi lesz velem,

ha kiteljesedek, el is bírjam, az irigyeimet, hinnye.

Újra indítok, csoportos oktatást, tudjatok róla,

régiek és régebbiek, az intelligens tanul, nem vár másra.

Halad és nem áll meg, felveszi, az életének ritmusát, újra

és megint, tanul, hogy túlélje az éppen aktuálisakat. Nem,

fordítja az ajándékba kapott időt, itt lent a porban sem,

azokra, amik nem, az életének jó minőségéről szólnak.

Önmagunkért felelősen, megtanuljuk, azt amit lehet,

másoktól is, azokat, amikben meg ők tehetségesek.

Nem birtokolható el, a tehetsége senkinek sem,

azt neki egyedül, adta úgy, feladatnak az Isten.

Tisztelet, megbecsülés legyen ottan bőven,

hogy vihessenek, a zsengék is kimenőben.

Az önbecsülés abból is ered, hogyan bánsz,

azokkal, tisztelettel-e, akiket vezethetsz.

Azon legyél, hogy jó minta legyen belőled és

minden körülmények között, maradj a szinteden.

Általános műveletséget növelő „Tenyérolvasó”, ah,

legyen szép és szerencsés ez a nap is, tisztelettel.

Magyarországról, Pakson a Hergál

Házból, szeretettel. Julamami