Hahó emberek, tán nem arra

születtetek, hogy más sorsát,

sajátként és helyette éljétek.

Amikor az ember ráébred a

 saját életútja a sorsáshoz

vezeti, megkönnyebbül,

hiszen azt lelkében és

szívében, gondolkodó

agyával érzi, meg is éli.

Amikor kihagyod az életed

nehezét, megkeresed hol van

ahhoz a könnyebbség, nagy hiba.

Nem tudnak tisztelni, könnyű vagy

mint a röpködő lufi, nincs tudásod az

 intelligensek megérzik azt is mind.

Hiszen oka van annak is, amiért az

lett volna a sorsodhoz vezető utad.

Félmegoldásaid maradnak, rakod

rá azt majd a gondtalan a sarjaidra.

Átfordultunk 3 éve, a gyors pörgéshez

alkalmazkodunk, lelkesek és szívesek,

emberiesen élő gondolkodók vagyunk.

A nehézségeket azért kapjuk, hogy azt

mind megoldjuk, működik az agyunk.

Az egyszerűben mi jól boldogulunk,

magunk fölé sem, nem kapaszkodunk,

se nem vágyunk, kösz, megvagyunk.

Kivárjuk az időt, amikor haladhatunk.

Feltaláltam, oktatom, nevelek is vele,

szeretném, ha tudnák alkalmazni sokan,

ezért eladom én a Hazámnak, vegye meg.

Legyen sok család, közösség, emberiesek

hasznára, ennek a tudásomnak az ismerete.

Neveljenek, oktassanak vele, minőségben.

„Gyakran visszaemlékszik a jó öreg,

arra ébredt akkor rég, hogy fázik,

valami a bokor mögött

csapkodta a partot”.

„Hangosan loccsanva

átcsapott a fejük fölött,

mintha egyre közelebb

csapkodna, tán vinni akarja.

Aztán oldalról kapták az esőt,

ahogy rázúdult, csípte a bőrét”.

Az” Édi” jutott eszébe, talán

ott a patakocska mellette,

visszajött érte, hiszen azt

mondta mindjárt jön, siet.

Meg akarná nézni a vizet,

szomjas nagyon, cserepes

a szája, zihálva veszi a

levegőt, csupa láz.

A kis gubanc egyre

hangosabban ugat,

belecsimpaszkodik,

húzgálja, kapkod a

nadrágszára után.

Mintha azt akarná

mondani, ne menj

oda,  ne menj oda.

Aztán hangosan sikítva

ugat, tiszta haragból, ordítva

járja körbe a kicsi árvát, a gubanc.

Ne tudjon hátramenni egy lépést se,

mintha azt ordítaná bele a viharba,

emberek segítsetek, baj van.

Egyre hangosabban,

ritmusosabban,

dühödtebben,

toporzékolva,

adja a hangokat.

Megfordul a szél,

teker rajtuk egyet,

beesnek a bokorba,

szerencséjük van.

Emberi hangokat

hallani, ebben a nagy

embertelen viharban.

Már csak ritmusosan ugat,

fárad, de nem hagyja abba,

a segítséget odaugatta.

A kicsi árva hangosan

horkoló hangokat ad.

Odaér a gyapjúszagú

ember, fölkapja a kicsit.

Odaszól neki, gyere te

embernyi hűséges és kilép.

Nem veszi észre, a kutya nem

tud járni, nincs már annyi ereje,

minden erejét az ugatásba tette,

hiszen még az is csak kölyöknyi”.

Magyarországról, Pakson a

Hergál Házból,

szeretettel.