Lehet azt gondolni, hogy nekem már mindegy

lehet, ha sikerült a lehetőségekből kizárni.

Gyakran még bevételem sem volt, nagyon

kellett tudni, hogyan oldjuk meg azt, ami

azáltal keletkezett hiányként, nem szeretek

rágondolni, mert fájdalmat okoznék magamnak.

Miközben az lett volna a feladatuk abban amit

felvállaltak, hogy a lehetőségeimet kapjam meg.

Talán az enyhébbel úsztam meg, a többieknek

lehet ráment mindenük, anyagi síkon, a

 tudásomnak a szintje alá kerültem.

Remélem ez nem ismétlődik most meg.

Meddig várjak a 70.  évemben vagyok, át

szeretném adni a tudásomat, az intelligens,

okos, emberséges sokaság tudjon róla, van.

Attól kezdve, nem jöttek be a hívások felém,

a kimenők is átmentek valahol nem jogosan.

Meg kellett látnom, hogy úgy is működnek,

vannak olyanok, akik erőből oldják meg azt,

amit mások intelligens módon kommunikálva.

Tiz éve tart már azon is túl van, hogy meddig

nem vállalják fel, hogy Magyarországon van

egy asszony, aki feltalált valami fontosat azt

nem tudom, viszont nem adom fel, kivárom.

A sorsomnak megélem minden pillantát annak

ami épp adott, festek, írok, mivel nem jutott el az

információ még sok emberhez, hogy feltaláltam.

Nem szeretnék valószínűleg, hogy rajtuk kívűl

másoknak is sikerüljön a sorsuk, pedig nagyon

nagy tévedésben vannak, amit megszereztek,

úgy, hogy azt nem vették meg, nem fizették ki

annak az elvárható árát, nem lehet az övék.

Nincsen bennük annak az energiája mint

az ahhoz járó szintű tudásuk energiája.

Nem hozhat sikereket, esetleg csak

addig, amíg nem jönnek rá mindazok,

akik a látszatnak hittek, nem működik.

Azt nem nekik szánta az Isten tehetségül.

A lényege, hogy nem nyugodtam abba se bele,

tettem a dolgomat, gyakoroltam a hivatásom

akkor úgy és abban amiben lehetett nekem.

Lelkes, szíves, gondolkodó szintem alá nem

mentem, apró porszemként gyakoroltam azt

amit feladatként az emberek a Világból hoztak.

Megélem a mindennapos sikereimet, igen sokat,

nem volt akkora hatással rám, elszigetelődtem tőle,

nem is voltam otthon soha az ő megrögzöttségükben.

Tudtam, láttam, éreztem, fejlődtem általa is rendesen.

Lenne mit tanulniuk most, nem kell a bocsánatkérés,

ha majd elmúlt az a pénzszerelem, jusson eszükbe,

mennyi hátrányt, hiányt, megaláztatást éltünk át.

Nem kérdeznek, csak döntenek felettünk, mint a

 magatehetetlen gyermekek felett szoktak ők,

akik nem tudják, a gyermekeknek akkor is jár

az agyuk és ki mikortól, mindenre emlékszik.

A régi jól bevált módszerek elavultak, a 2017.

évben az emberek gondolkodva, átlátva élnek.

Gyakran nem beszélnek róla, ne legyen bajuk,

abból ami természetes lenne, ez a mi Hazánk is.

Azért, hogy amit kitaláltak végigvigyék, azon is

el lehetne gondolkodni, ha olyanok lennénk mi

emberiesek, mint ők maguk. Ezzel a rálátással,

kihallással, megérzéssel, gondolkodással talán,

nekik is jobb lenne, általunk már át is láthatnák.

Mert, ha nem a saját kútfőjéből való a gondolat,

hát bizony az gyakran nagy kavarcot is okozhat.

Arra meg végképp nem is gondolnak, hogy ők a

 sarjaiknak, generációsan mennyi bajt okoznak,

belehelyezve őket a még meg nem illető helyre.

Ha túlzottan kiemelik őket, saját maguk fölé, igen

 gyorsan nevetségessé válhatnak ott ők, nem okosak,

se intelligencia, sem nem emberies, mintha nem egy

nyelven beszélnének, csak mondják a betanultakat.

Pedig a némi nemű felzárkózás oda, már tanulható.

Óriásiak a szintkülönbségek, nem megy át a szó, a

 magas rezgésűeknek az is kihallható, érezhető.

A jól bebugyolált üres beszédük, megfejthető.

Valami nagyon fontosat bízott rám az Isten.

Tudta, hogy szenvedtem annyit én is már,

elbírok a nehézzel, el tudom adni ezt.

Általános műveltséget növelő

„Tenyérolvasó”, a Julamamival.

Különös oktatás, nevelés, értetek.

Összeállt, beérett az átadására, így

nem vesződnék ennyit vele tovább,

eladnám olyan embernek aki tudja,

mit vesz meg ezzel a tudásanyaggal.

 A végső ponton úgy is eladom, ha

nem Hazám szülöttje veszi meg,

értse az anyanyelvünket, sőt

gondolkodni is tudjon általa.

Nemcsak az én kiváltságom ez,

tudtam mi zajlik körülöttem,

láttam,

amit

mások

tán még nem.

Akik meg látták,

túl lehettek már rajta,

 beálltak a nemlétező sorba,

voltak akik ijedtükben el

 is költöztek  már innen.

Nem tudom mit jelent

a pénz hatalma,

viszont látszik az is.

Nem volt a racionális

oldalamról tudomásom se,

botcsinálta üzletasszonyként.

Jó érzékkel tudtam, mi

az amibe ne menjek bele.

Olyan volt mint egy főpróba,

az emberek nem hitték el amit

láttak és ők ezt pontosan tudták,

hiszen sokszor kipróbálhatták már.

Sokat fejlődtem, erősödött a lelkem

azok által is, olyan volt mint egy erős

bátorságpróba, megmarad ha kibírja.

Tulajdonképpen megerősített abban,

amit látok, megérzem, ki is hallom.

Ki mint tesz, az vele is úgy lesz, ezt

tapasztalom, hogy magukra veszik

a mások által, rájuk rakottakat is.

Aki ismeri a saját sorsát, nem tud

és nem is akar kibújni alóla, azt éli.

Törleszti a sok nehezítettet, egyszer

csak azt észlelheti, megérkezett a jó,

átfordult a sorsa, ő is megcsinálta.

Emberies, van tartása, méltósága.

Reméltem, hogy beengednek és

teszem a dolgomat, s azáltal a

gyermekek, fiatalok is tudják,

amit látnak éreznek az van,

fontos a belső kontrolljuk.

Hiszen a legkevesebb szülő

hiszi el az olyan mesének

tűnő történeteket, amiket

a gyermekek megpróbálnak

közvetíteni most is, a szüleik felé.

A gond az, ha a gyermekük magasabb

lélekrezgésben van mint ők maguk, valaha.

Na itt jött az, hogy ez lesz talán amikor végre,

beengednek, mert tudják, tudok fordító lenni,

még megelőzésben, a beszélgetéseink alatt.

Én finoman a saját szavaimmal, rávezetem a

gyermeket, fiatalt, arra, hogy én látom

azt amit mond és értem is miről szól.

Emberiesnek születtem, az vagyok.

Nehéz dolgom van 10 éve, amikor

felkért egy nő, hogy költözzek el.

Mert ő megérkezett, betölti a

helyemet, a tanítványaival,

gazdasági szakembernek

 pszichológusnak mondta

magát, ne meg jósnőnek is.

Közölte, hogy sok helyen már

vannak irodái, nem kíváncsiként

hát, nem mentem bele az

egyszerűbb részébe, hogy

ne menjek ki az utcára se.

El kell meséljem itt, hogy

akik most vannak benne,

a nehezeikben, lássák nem

futottam el innen, maradtam.

Viszont nem létezem azoknak

a szemében, akik eltervezték,

hogy költözzek el innen, mert

úgy kényelmesen alkothatnak.

Sikerült hát, ember nem teszi be

a lábát a szülőhelyemről hozzám.

Hallom néha, azt is, hogy mennyire

durván, bátrak a lejáratásomban, ah.

Minden hátrányát megélem a

döntésemnek, mert ez olyan,

mintha egy zsinegen rángatnának.

Úgy döntöttek, kiiktatnak, nem vagyok,

ott tévedtek, hogy ijedtemben kifutottam

az online Világába és ott tanultam meg,

ezt a hátrányos helyzetemet kezelni.

Összeülnek, valamit kitalálnak és aztán

megvalósítják rajtunk az óriás fékeikkel.

Hallom, látom, hogy nem találják a kiutat

tulajdonképpen ugyanebből, csak nagyban.

A megoldást nekem szánta az Isten, azzal,

hogy összefüggésében tudom magyarázni

és oktatni, azt a nevelésben is hasznosítom.

Kontrollja van mindenkinek a tenyerében,

nem lehet mellébeszélni, a saját térképünk.

Már mások is rájöhetnének, a gyermekek

nemcsak mesélnek, át is élik a helyzeteiket.

Hiszen tisztán kihallják, megérzik,  átlátják, a

 felnőttek meg igyekeznek jól megmagyarázni.

Talán nem kellene csodálkozni, hogy eltávolodnak

azok a gyermekek, fiatalok, akiknél ez már élesben van.

Valamiről beszél a felnőtt és tőle is elvárja, miközben ő meg

teljesen másképp él, olyan mintha a szemébe hazudna a sarjának,

csak ők azt, hogy a gyermekek ezt látják, tudják, nem is gondolják.

Ugyan mennyire kell szeresse ahhoz a gyermek a szüleit, hogy olyan

hosszan, kitartóan, mégis próbálkozik, törekszik a tiszta szavakért.

A felnőtt meg mivel ő nem látja át, nem hallja ki, nem érzi meg azt,

a legenyhébb változatban, a sarját szemtelennek tartja, jól meg is

dorgálja, figyelmezteti rá, hogy hagyja abba, mert erőpróbát tesz.

Ha még az sem használ jönnek a megvonások, meg a befenyítések,

egyéb 100 éves változatok, amik felett vannak már a gyermekeik.

Magasabb lélekrezgésben születtek, amiket a szüleiknek még meg

és át kellett élnie, nekik már nem lenne szükséges az ismétlés se.

Hiszen akkor a szüleik meg miért szenvedték volna meg és lettek

azoktól, vagy fegyelmezettek, vagy ha túlzásba vitték a mondjuk,

nevezzük így a „szigort”, esetleg a szüleiktől nagyon eltávolodtak.

Elszakadtak a szálak és már nem is kommunikálnak, nincs miről.

Én a saját és generációs határaikat fedeztem fel a tenyereikben

az embereknek, kívül hagyva, a tudásomat nem kontrollálva, de

lefékezve, bekategorizálva, íme itt vagyok, összeért a tudásom.

Adnám át ezt, a szülőkkel együtt a gyermekeknek, fiataloknak,

hogy ne legyen ebből végleges állapot, ne szakadjanak szét

az eddig jól működött családok, hogy megláthassák azt.

Miért is különböznek családon belül is annyira és még

időben jöjjenek rá, náluk is otthon van a saját csoda.

Várom a kérdéseiket, ha az érdeklődésük arra

irányul, miben segíthet, ha megtanulják tőlem, a

 többit a hivatásomban átéltem, a 27. évem ez.

Magyarországról,

Pakson a Hergál Házból,

szeretettel.