Jó egészséget, így

 köszöntünk, a nap

 minden szakában.

Megtanultunk mi

mindent, amit csak

ott lehetett, mert

arra igen igényesen

a higiénés felügyelt.

Ha nincsen benne

veleszületetten, hát

tanulnia még lehet.

Hypó szaga áradt,

ott a megelőzésre

nagyon vigyáztak.

Mondja, azoknak

akik a tréningeket

tartják, van-e valami

emberies alapja, vagy

csak a gyorstalpalón

tanultakat nyomja,

nem a sajátja.

Ha csak ők

lehetnek

akkor a

kontrollálás,

mihez képest.

Elindult valami,

érezni, ki tudja azt

most megállítani.

Ha már nem él itt

benne, elvonult már

a hétköznapokból,

csak ünnep lett az

élete, kiszolgálja

a sok cselédje, ő

 maga bízhat-e,

hogy nem ugyanez

történik majd vele.

„Látszik, hogy nagyon

betegek, fátyolosak

a tekintetek, náthás,

erősen váladékosan

köhög valamire,

egészen

közel

hajolva.

A kicsinyek

megszeppenve

nézegetnek körbe.

Mintha ők nem is

tartoznának össze.

Vajon azt ami ott

történik látják-e

mások és mi lesz

ha rájönnek arra.

Mondja sírni tud-e

még őszintén néha.

Összenézünk

kétszer is,

riadt,

nem

biztos,

hogy

család,

árad ott az erős

 kiszolgáltatottság.

Hány ember lesz

tőle majd beteg,

s miért hajolt oly

közel az áruhoz,

nem vásárolt.

Talán a

kamera

kevés

ehhez.

Mondja,

tudja-e

hol tartunk,

ahhoz képest

amit eltervezett.

Vagy átgondolta-e

valaki mindezeket így is,

mi minek a következtében,

mivé válik menet közben.

Összefüggésében látják-e azt,

azok akiknek minimum kellene.

Hol vannak az egészséges testi

és lelki határok, kinek mikor,

nem lesz ott kontrollja,

vagy nem is volt soha.

Hol fordul ki az ember,

amikor már minden

mindegy, mert

nem törődik

vele senki,

hát ő se.

Valamit

tennie

kell,

hol

tart,

most,

van-e

mérce,

mérik-e.

Tudják-e,

hol a kezdete,

a közepe és van-e

mindezeknek vége.

Emberismeret van-e.

Vagy elég ha elindul

magát oldja az meg.

S gondoltak-e arra,

hogy azt akkor nem

úszhatja senki meg,

ha telített lesz az,

aminek itt nem is

lenne már helye sem.

Fejlettebbek voltunk

annál, hogy szóba is

jöhessen és íme,

nehezen hiszem,

még mindig

gondolkodom,

hogy hátha nem is az.

Édes Hazám Csodaszép

sok szépet és jót tettünk

ide bele, ahhoz, hogy a jót

és szépet majd élvezni mi is

tudjuk, ha eljön az öregség.

Az ember tervez az Isten

annak a végére pontot tesz.

Vajon tudja-e az aki maga

fölött vállalt feladatokat,

hogy felelős mindazért,

amit megteremtett.

Vagy ami szabadon

árad, minden mindenre

hatva, sok ártatlan lehet

a lazaságnak az áldozata.

Vannak-e határok, amik

átláthatóan egészségesen

bővíthetők kontrollálva, vagy

lesz ami lesz, rá van bízva a

természetnek erejére.

Ugye nemcsak

ennyit érnek az

emberek, mert az

is látszott, hogy ők

valamikor voltak jobb

sorsra is érdemesben.

Ki nem szólt ott időben

kinek, s ki odázta azt el.

Miért kell minden, ha

azt már élvezni úgy sem

lehet, eszébe jut-e bárkinek,

hogy az hiányzik már sokaknak.

Hiszen nem terem magától az se,

nem lesz több belőle, csak kevesebb,

ha nincs hova mit vessenek, aratás sincs.

Van-e még tartás, méltóság ott,

ahol mindezek kontroll nélkül

elindulhatnak mint átláthatatlan,

esetleg megállíthatatlan folyamat.

Nem velünk van a gond, akik átlátjuk,

kihalljuk, megérezzük, átgondoljuk, nem.

Ha benned alázat nincsen, akkor a kezed,

legalább legyintsen, hogy lássák az emberek,

nem érdekel az téged, mi lesz most velük, nem.

Jobb szembenézni a valósággal, mint remélni azt,

ami soha nem lesz úgy, ahogy az természetes lenne.

Édes Hazám Csodaszép, ne hagyjál el, hiszen a szépet

és jót amit megteremtettünk ide, nem kaptuk meg még.

Magyarországról, Pakson a Hergál Házból, szeretettel.