Honnan jöttél,
mire vágysz,
s eközben
meg mit
látsz.
Az
álmodhoz
képest most
mond hol jársz.
Miben tértél te el,
s mi az ami nem jött
be neked, mert nem
is tettél érte semmit.
Kihasználtak-e, vagy
túlbillentettek esetleg,
önmagadhoz képest túl
nagy volt az a mérce amit
eléd raktak. Meg kellett, hogy
oldjad, s mielőtt felnőttél volna,
csak elvártak, kibontakozni nem,
de harmóniában sem hagytak.
Táncolni is
megtanítottak,
ha már kedvetlen
vagy is nyomjad.
Hátha szerintük
mozdul el az agyad,
már be is állítottak,
a nemlétező sorba.
Amikor te is, már
jól belejöttél volna,
alaposan meg is
táncoltattak.
Észre sem
vették, mit
hoztál akkor
amikor születtél.
Ahhoz képest, amit
hoztál eltereltek, s
oly messze mentél.
Keresve azt a helyet
ahol jól érezheted te
is magadat, már annak
megfelelően aki vagy.
S aki megmaradt, mert
elhiszi, hogy egyszer lesz
neki is dolga itt, azzal is
ami tehetséget hozott.
Nem adja fel a lelke még
mielőtt kiteljesedhetne,
hozzá lát és teremt, most
is annak megfelelően,
ahogy neki itt lehet.
Esett már rajta is jó
sok csorba, kiegyengetni
nem volt ideje, előre kellett
lépnie. Másokat folyamatosan
legyőznie, már azt sem tudja ő,
miből merítette, azt a sok – sok
tőle idegen, de neki betudott
üres ötletet, miérteket.
Vagy van akit,
valami által
kiemeltek,
oda ahol neki ott,
helye soha nem lenne.
Ő abban megmaradt csak
gyermeknek, nem fogott
rajta, a tanulásnak sincsen
ott nyoma sem.
Mások kezei
által formálódott
bele a kiváltságokba.
Hol az eleje, hol a közepe,
hol az alja, felfogni sem tudja,
megy amerre irányítják, nem
mondhat nemet, azt nem lehet.
Mint egy fonalon rángatott, aki
hasonlít már az egy tucathoz.
Pedig ő sem erre vágyott.
A fantázia hiánya okozhatja,
hogy nagyon szépekre lettek
legyártva, senkinek sincs most
már ott életkora sem.
Az is egyre megy.
Tán elérték amire
vágytak, konzerválták
őket, hinnye egyen remek.
Minden hiányzik már ami
megkülönböztette őket.
Uralhatnak minden teret,
ahova a többiek, már be
sem léphetnek, pedig úgy
tudják, egy Haza ez csak egy.
Ide teremtettük a szépet és jót,
innen várnánk most azt is itt, amit
beletettünk, érezve a minőséget.
Megélnénk megérdemelten.
Hol vagytok intelligensek,
lenne dolog saját kútfőből,
eredően betöltve a hiányt.
Legyen látható, ami nem
igazi, sem nem átható.
Belül ne keresd, nincs,
ne kopogtass, nem
válaszolnak addig,
amíg arra formát
most nem kaptak.
Érd be azzal amit
látsz, az minden.
Szépen csendesen
fordulnak
befele,
épülnek
már lefele.
Még mielőtt
kiformálódhattak
volna, elérték azt amit
nekik szántak, csak vannak.
A saját fogságukba estek bele,
lett volna másik út, de az már
macerás, gondolkodni kellene.
Hol van az eleje és hol a vége,
magukhoz képest sosem tudják
azt meg, ha fel nem ébrednek.
Az álom, a mámor, a fölfele,
alaposan fogva tartja őket.
A talpuk a talaj felett lebeg,
nem érezhetik azt, hogy előbb,
talpon állni, csak azután járni.
Lépésről – lépésekre haladni,
önmaguknak elég időt adni.
Mert belőlük indulhatna ki
minden szép és jó, ahhoz,
az önbecsülésükre volna
alapban nagy szükségük.
A Hazaszeretet érzése az
a legszebb érzés, amikor el
is érhetnek a saját „legbe”.
A kettő hatása emberies,
visszaköszön azzal a vele
született minőségi ember.
Nem árt, nem bánt, nem
okoz semmi olyat, ami
felelősség mentes és üres.
Körkörös saját ártó sziget,
bezárja önmagába, pedig
már oly régen nincs jóba.
S vannak ők nagyon sokan,
akik minden jóból, szépből
most is kimaradtak, várnak.
Hátha velük is gondolnak,
s közben alkotnak, teszik
a dolgukat, mert lelkesek,
szívesek, gondolkodók lettek.
A Világ már megismeri őket,
teszik azt amit éppen lehet,
maradnak ők emberiesek.
Haladnak ahogy tudnak,
használják amit az Isten
adott, tartásosan vannak.
Megmutatják ők magukat,
a Világnak is szükséges lenne
látnia, hogy ez a valóság ára.
Más, egyenbe bújtatottak,
nem is tudják mi van ott
lejjebb, gondolkodóba
nem esnek, fárasztó
lenne, akkor minek.
Inkább maradnak
ott ahova tették
őket, szólnak
majd, ha
odébb
kellene, ők
már menjenek.
Mert akkor éppen
mások jönnek oda,
várnak a sorukra és
igen sokan vannak.
Tájékozatlanul, még a sajátot
sem ismerve fel az üresből,
üresbe haladnak, már
nincs mire várjanak.
Generációsan sem
adnak, a következőre
túl sokat hagynak, csak
elvárnak, még és már
nem gondolkodnak.
Kibogozhatatlan az
is amit már senki sem
tudhat, marad titoknak.
Sorstalan maradnak,
nem alkotják meg
önmagukat sem.
Akik tenni saját
kútfőből semmit
sem akarnak, már
elhitték, hogy el is
értek mindent, pedig
még neki sem indultak.
Otthon vagy, amikor a
kicsiben már látod magad,
nem mentél sehova a Világ
mégis ott van otthon nálad.
Tisztelettel legyél,
emberektől vagy,
nemcsak magad.
Különös oktatás,
nevelés, hogy értsd,
az életed csak a tiéd.
Magyarországról,
Pakson a Hergál
Házból, szeretettel.
