Álmodik a kicsi árva, az anyja finom pusziját

érezte az arcán.  Mosolyogva ébredt,

kinyújtva a két kicsi karja ölelésbe

bonyolódna.

 Nyösszentett,

az arcát nyaldosó

kis fekete gubanc,

úgy megszorította.

Szomjas lett a kicsi árva,

jól belakva a pocakja, vizet kívánna.

Eszébe jutott, hogy amikor az édesanyja a

kukoricát kapálta, ő nyugodtan körbejárhatott a

csapásokban, csetlett-botlott,  a kertvégükben

csobogó – locsogó apró forrásvíz várta.

Olyankor leguggolt és ihatott,

ha a kicsi markát

odatartotta,

nem volt annak se vége se hossza,

hiszen az a víz üdítően tiszta.

Ha belenézett,  nem

volt annak mélye,

csak kövese,

kavicsosa,

nem lehetett attól neki baja.

Ihatott abból mindenki aki arra járt,

hiszen a vizet az Isten adta,

az mindenkié mondta az édesanyja.

Nem voltak mellette a felnőttek, hát gondolta,

neki magának kell megoldania, szomját oltani vizet

keresett. Hallotta a csobbanásokat, abba az irányba

ment, egyre szomjasabb lett, szaladtak a kis fekete

gubanccal a hang irányába. Nem győzte a kiskutya a

köröket futni körülötte, hogy lefékezze, érezte, le

kellene fékeznie.

Ez nem az otthoni csobogó,

csurgócska patakocska hangja,

ezt nem lehet,

fékezni, mindent visz,

távol kell maradni tőle.

Messziről nézve a szépet mutatja,

de aki belekóstolna, magával ránthatja.

Szerencsére hirtelen emelkedett a part,

egy nagy hullám odacsapódott,

hőköltek volna

hátra,

de nem tudtak elég gyorsak lenni,

csuromvizesek lettek, mind a ketten.

Elmásztak a csúszós talajon a bokorig,

arra emlékszik, amikor az édesanyja

mutatta a parti fészkeket, csak

nézni szabad mondta neki.

A madárnak a gondos

élete munkája, a

 szaporulat miatt.

Erősen kapaszkodott,

de mégis visszacsúszott, úgy hát

oldalra araszoltak, ott biztonságban voltak.

A nagy erőlködésben kifáradtak, elaludtak.

Arra ébredt, az oldalában a kiskutya is nagyon

fázik, együtt vacogtak, sötét lett közben már.

Az egyik cipőjét elvitte a víz, a kis fekete

gubanc ugat, ahogy bírja sipítva ugat, gyertek,

itt vagyunk, siessetek, adja a hangos jeleket.

A kicsi árvát a szél odébb vitte, hangosra

fogja az ugatást, dühösködve szaporázza.

Kifáradva, elgyengülve, hagyja abba,

mire magához tér, nincs ott a kicsi árva.

Reménykedik, hogy nem hagyta ott,

az a

nagylelkű emberséges.

Bár még sehogy sem szólítja,

aludt már a lábfején,

pár hetes korában,

az embernek,

aki az ő

legjobb barátja lett.

Már felnőtt azóta, gyakran

jutnak eszébe, a nehezek,

amik által gondolkodó lett.

Csapongnak az emlékei.

Nincs otthon kenyere,

be kell vásároljon, vagy

kénytelen és megtanulja,

a kenyérsütés fortélyát.

Ahogy arra

gondol,

már érzi is,

nem csaphatja be az orra,

de nem ám, jön a

szomszédnéni hozza a friss kenyeret.

Nem kérdez, adja, reggelire jó az.

Nem szeret várakozni,

sokszor szólt rá

az édesanyja.

Gergőke alázat, nem mindenkinek

egyforma a gondolkodása, se a ritmusa.

Ugye, nincs harag és kezet is fogtak gyakran.

Elfogadta a felé nyújtott ropogós kenyeret, ahogy

ismeri magát,  majd alkalomadtán visszaadja mással.

Gyere Tüske falatozzunk, gyere kenyeres pajtásom, a

 kutya ránéz, nagyon hálás tekintettel, vagyok ember.