A csoda, bennünk emberekben van, ezt

szerettem volna érzékeltetni,

A csoda című

könyvemben.

Ki mikor tudja azt megélni,

hogy beleteszi a jót és

szépet a közösbe. Ki ne

hagyja, ezt mindenkinek,

szükséges lelkileg megélnie.

Adni születtünk mindannyian,

ki mikor élheti meg az emberségét.

Ó milyen hálátlanok voltak vele,

nincsen még neve sem,

hát megszólítani sem tudja.

A kutya, amilyen kicsi volt,

olyan nagy csoda.

Visszalép néhányat,

így most az arcába hozza az

esőt a szél.

Szorosra fogja hátul a kicsi árvát,

átkulcsolja rajta a két erős karját.

Az ázott inge alatt ő is nagyon fázik,

muszáj megpróbálnia,

akkor is ha megfázik.

A kutya megérzi a gyapjú szagát,

megerőlteti magát,

talpra áll és megy amerre az orra viszi.

Egyszer csak ismerős szagú a láb,

aludt már rajta, rögtön tudja.

Ne haragudj rám, hogy veled nem gondoltam,

amikor megérzi, hogy a kutya szaglássza a lábát.

A kutya vakkant, tudja, hogy az emberbarátját megtalálta,

fölemeli, magához szorítja,

nem bánja,

hogy ázott kutya a szaga,

ott vannak már a mellkasán,

a másik a karjával őt is átkulcsolja.

Nem lát semmit, de hallja a hangokat,

erre is arra is kiáltoznak, itt vagyunk, itt vagyunk.

Úgy érzi, hogy halad,

pedig egy helyben van csak.

Hát megáll,

megigazítja a két legfontosabbat a vállain.

Óvatosan átpántolja őket a két erős karjával,

s egy szuszra, mint aki az életüket menti, kiált egy

félhangosat, itt vagyunk, itt vagyunk. Egyszer csak a

közvetlen közelükben, villanó viharlámpák fényét látja.

Rájuk terítenek egy valamit, ami jó meleg és szinte

váll a vállal tartják meg és tolják óvatosan előre őket.

Sírva fakad az emberséges óriás, már mindegy mitől

nem lát.

Nem

tudnak elesni, hiszen szeretettel

körbefogták, közösen, erősen, többen összezárva,

őket, a tisztelet erejével előre tolják.