Édes Hazánk Csodaszép, kérlek ne menj még,
hiszen,
a szépet, a jót, amit ide teremtettünk, az eddigi
életünk során,
megélni mindannyian,
itt a saját, szeretett Hazánkban
szeretnénk.
Közel tíz éve amikor indultak, hangosan ki lett jelentve, az ég is megrengett bele. Mintha sírásra késztetné azokat, akik hisznek abban, a hatalom az Istennél van. Mivel ilyen még nem volt a hétköznapokban, nehezen azonosultak vele. Tán már nincsenek is a földi létben, az alkalmazkodáshoz érzéke, nincsen mindenkinek, alázat nélkül sem megy.
Nem mondhatják, hogy aki nem tudja tanítja, naponta gyakorlom, hiszen onnan van a feltaláltam, lerajzoltam.
Minden apró jele, a saját felfedezésem gyümölcse, sikerült megtalálnom az összefüggéseket, a generációs jeleket. Na nem gondoltam volna, hogy ennyire eltávolodhatnak egymástól, a nagyon erős hatásoktól az emberek. Hinnye, így egyedül és segítők nélkül maradhatnak, védtelenné, a gyermekek és az öregek.
Láthatóan nincsenek a felszínen, de kiemelten meg
végképp nem láthatóak, akiktől láthatnák a jó mintát.
Igen már sokan tudják, hogy kinek hihetnek, akkor is, ha azok akik felelősséget nem ismernek, sározzák őket.
Sokat tapasztalt oktatóként elmondanám, láthatók ám, hogy mire megy ki a nekik játék, másoknak ártás.
Mindenki marad a tehetségében a kaptafánál, akik meg magasabbra törnek, mint amit elbírnának, majd
meghajolnak a nem biztos, hogy magasszinten lévő, csak akaratosaknak.
Három tenyér, háromféle rajzom, mindegyik egy sorsról szól.
Feltaláltam, megtaláltam, mostanra valami nagyon fontosat,
alkalmazhatnák az emberek a sorsukat az életükben, hinnye.
Tapasztalva oktató vagyok, hiszen nap mint nap,
találkozom az erre már igényes emberekkel,
leolvasom a tenyereikből a sorsukat.
Megtanulhatnám-e, ah lehetne-e,
hogyan lehet, ah, ilyen gyorsan
gazdagnak lenni tisztességben.
Szinte hallom, a becsmérlő,
lekicsinylő mondataikat.
Legalább ártsanak,
ha már nem fejlődhetnek.
Bocsánatot is kérek, milyen
jó lenne tudni, milyen szó
után, hány bocsánat jár.
Tudom, amikor kikívánkozik,
bizony megszabadulunk a szavaktól.
Olyan közegben, ahol otthon vagyunk,
nem terhelünk másokat, mindazokkal,
akik úgy is hallották, avatatlan fülek.
Önismereti oktatás, kölcsönös
tiszteletre nevelés segítése, lehetőség, hinnye.
Nem tehetek róla, hogy nincs akihez fordulhatnék,
nemleges válaszokból már van a tarsolyomban elég.
Megtűrnek, nem kérhetek, így nincs ingyenes tanulási
lehetősége azoknak, ah, akiket a pénzhiánya tart távol az
oktatásomtól. A feltaláltam rajzosan tanulható formájától.
Azáltal, nem az unalom hatalmasodna el rajtuk, hinnye,
leginkább a boldogulásukon járhatna az okos agyuk.
Szinteket érünk el, mindegyiknél van ám sikerélményünk,
egy – egy fejlődési szakaszunkban, tudnak-e róla vajon, ah.
Mindenkinek megvan a maga sorsa, ha már átlátja,
gyakorolja, nem ártva, se bántva él, reméli
megcsinálhatja.
Mert aki oktalanul gátolja, még nem tudhatja, önmagának
is árt azzal, amit elkövet mások ellen, holnap az vele szemben.
Nem tartozom, se ide, sem oda, tartozom az engemet
megtisztelőkhöz, éppen, akkor oda, máskor máshova.
Ez egy hivatás a segítő ember, bármit csinál és bárhol van,
segítségére lehet a többieknek, mert az a hivatása, hinnye.
Aki elért oda, hogy megszenvedte, emberesedett benne,
általa, a hivatása lett. Tán akkor is irigyelted, amikor ő,
méltatlanul, dicséretek, vállveregetések helyett kapta
a méltatlan mondatokat, a „nehezítményeket”.
Hinnye, mielőtt belekezdenék, bocsánatot kérek, minden olyan
sértődött,
meg nem valósított,
álmukat dédelgetőktől.
Akik a közösségi oldalakat,
facebookot nem becsülik meg,
alacsony szintű szavakra használják.
Az intelligensek okosan, emberiesen is sikeresek,
összetartoznak, ha van pénzük elég, ha nincsen még.
Az alacsony szinteken szorgalmasan dolgozóknak,
biza árthatnak, átláthatatlanul gazdagok lettek,
a fokozatosság hiányos, hát arra éretlenek.
Mások hazájában otthon érezve maguk,
más mintha itthon sanyarogva megéljük,
onnan navigálni, nem benne élni, hinnye.
Átnéztétek-e a múltbéli szóhasználatot,
negatívba billentheti az oldalatokat, ah.
Hova haladunk, a jók és szépek helyett,
hova, nem gondolom, hogy aki mindezt
kitalálta, tudhatta, meddig megyünk le.
Mert mindenki megy lefele, ha akarja,
ha nem, olyan a súlya a sok ki
nem mondott szónak,
sokan rogyhatnak
meg általa.
Vagy azon is
túlment, amit a kitalálója
ezáltal megvalósíthatott, ah.
Nekünk már mindenben van,
neki meg nincsen kontrollja.
Amíg az emberek egymást
irigyelve, jól le vannak
azzal kötve, hogy
megéljenek.
Amikor
meg,
átlátják,
visszanézve,
szégyenlik már,
a meggondolatlan
megnyílvánulásukat.
Bocsánatot is kérek
talán háromszor is,
ha méltatlanul
megszólítottam
volna valakit.
Összefüggésében
látom azt amit látok,
nem személyhez szól.
Szokták mondani, ah,
ez őket szólította
meg éppen,
hiszen
összefügg
minden
mindennel.
Isten óvjon,
hogy olyan
magasságokat
érintsen meg,
ahol már,
mindent
lehet.
Mostanában
azt érzem és egyre
gyakrabban, milyen
szerencsés is vagyok,
hogy ennyi rossz
történt már
velem.
Hiszen,
amikor
rájöttem,
nem örülnek
nekem, hogy
egy megoldás miatt,
megszülettem, hinnye.
Apám tartotta a tükröt,
pisszentett le, amikor,
azt érezte fontos az.
Alkalmazkodni igyekeztem.
Amikor rákérdeztem az illetékesre
miért nem tud szeretni engemet, ah.
Megválaszolta és megértettem, hiszen,
a saját életét mentette akkor, nem tudott
úgy gondolni rám, hiszen már voltak otthon.
Megértettem, hiszen akkor már néhány évet
eltöltöttem a hozzám érkezőknek leolvastam,
a tenyereiket, volt tapasztalatom akkor is bőven.
Amikor rájöttem, több szeretetre vágytam tán,
annak a hiánya fájt a lelkemben, elgondolkodtam.
Beálltam a sorba amíg bírtam, azután mentem és a
saját sorsomat éltem, pedig még nem is tudtam róla.
Ugyan, hogyan segítsek magamon, mert már nem
tudtam bízni, abban, mások hogyan tudnának,
jól szeretni, ha önmagukat sem, azt a.
Hiszen pont az a baj, ha nem
tudják tisztelni önmagukat,
miért, hogyan tisztelnének másokat.
