Ej, de jó is lenne, ha 66 évesen,

azt érezhetném,

ha már

megcsináltam,

arassam le a tudás

gyümölcsét, az enyém.

Ej be jó is lenne, ha ez a

mi Hazánk rólunk is szólna,

arra figyelve mi a jó nekünk.

S nemcsak követelne, akkor is

 ha csak neki van lehetősége,

hiszen nem ránk lett szabva

itt már szinte semmi sem.

  A hirtelen lett jólétűekre,

túlzóan sok pénzesekre.

Kit érdekelne az így, hogy

a tudás fontos is lehetne.

Csak egy oldalra billen a

 mérlegnek a jó nyelve.

Megérdemelten időben

ismertem meg a sikernek

ízeit, nem veregette meg

senki sem a vállaimat érte,

se meg sem gazdagodtam.

Nem is volt szükségem arra,

belement az a tartásomba,

 emberies méltóságomba,

s alázatra lett az is váltva.

Ezt megtudom tanítani, ne

 jelentsen mindent a pénz,

ami szükséges az is elég,

az legyen meg és kész.

Ha gazdagodni születsz

az úgy is megtörténik,

hiszen az a hozottad.

Akinek nincs benne a

paklijában és mégis,

mindenáron azt teszi,

ami jön vele azt viselje.

Tudom, hogy nehéz az

esetem, hiszen ennyi

emberies tapasztalat

a hétköznapokban csak

ritkán adatik, hivatással járóan.

Amikor rájöttem, hogy ne várjam

a szeretetet, tiszteletet, hanem adjam,

boldog voltam, úgy éreztem megoldottam.

Egy napos voltam abban,  amit elvégeztem,

sorsolvasó oklevéllel, 4-es eredménnyel.

Meghívtak egy nemzetközi táborba,

tőlünk nem messze, még ő, akitől

tanulnom kellett volna, de nem

tudtam is elcsodálkozott.

Az meg, hogy lehet,

ugyanoda hívtak,

ahol ők voltak,

a nagyok.

A vizsgán

mivel nem

tudtam azt

megtanulni,

amit elvártak,

azt olvastam le,

amit arról láttam.

Nagy vagy mondta,

megegyeztünk, hogy

az apám azt a nevet adta.

Nemzetközi lévén a tábor,

a média sokszínűsége is ott.

Adták a hírét a létezésünknek,

s amikor hazamentek onnan, akiket

megnéztem, leolvastam a tenyerüket.

Nagyon gyorsan már a következő héten

észleltem, hogy elindultak a tanácsaimért

hozzám, különböző országokból az emberek.

Igen nagy kegynek éreztem, hát lett alázatom

tőle bőven, minél többen jöttek és mondták,

hogy azt olvasom le ami van, annál nagyobb

lett a jó érzés, hogy becsüljem meg nagyon.

Azt amit az Isten nekem megengedett, oda

küldte hozzám a rálátásom, megérzésem, az

embereket, s ettől tengernyi alázatom lett.

Nem azt gondoltam, hogy az természetes,

hanem tegyem az én dolgomat jól, a lehető

legjobbat adjam abból, ami eredményes

lehet segítségként az ő életükben.

Sokféle rossz és gáncsoskodás

történt nap mint nap, amit én

nem gondoltam volna, hogy

vannak itt annyira irigyek.

Viszont voltak sokan akik

tiszteltek, szerettek és az

nem változott meg köztünk,

megbecsüljük egymást mind.

Voltak akiknek érdekük volt,

hogy a magukhoz méretezett

durva módszerüket használják,

jó eredményekkel is végezték.

A városomból már nem jönnek.

Pedig lehet, segíteni tudtam

volna alázatot felismerni őket,

elérjék időben a tehetségüket.

Abban élni már sokkal könnyebb.

Mivel egy naposan végzettként,

a nemzetközi táborban találkozva,

a nagy tiszteletben lévő Klári néni,

azt mondta, írjam le, mondjam magnóra,

azokat a mondatokat, amik ott képződnek a

számban, mert a világ hasznára szült az anyám.

Hát íme leírom 2009 óta a gondolataimat az első

joslas.org, hogy ne legyek félreértve, sorsolvasó lettem,

az első végzettségem és persze tenyérelemző is egyben.

 Érdekes volt, amikor ráébredtem, a „Klári néni” mondataira,

hogy ötven országból tisztelnek meg, olvassák, amit ide írok.

Lemásoltak, azzal is fékeztek, szinte bebújtak a bőrömbe, így

aztán jó nagy katyvasz lett belőle, bekerültek a mondataim.

A rivalizálni akarók szájába, az nem is lett volna gond, ha a

nevemre rákattintva, nem, hat egészen minősíthetetlenül

ugrott volna elő, hirtelen elterelőként, szinte ijesztően.

Mindent megpróbáltak ami eszközük volt, ne lássanak.

Túl lettem ezeken is, egy idő után eldöntötték azt is,

soha többet nem

jelenek meg a médiában,

úgy is lett, nem hívtak többet.

Nem akartak szembesülni vele,

vagy rájöttek, ez valami egészen

más, mint amihez ők szoktak,

vagy amit sablonosan behatárolni tudnának.

Egyedül vittem az emberek által hozott, hihetetlen

nagy megtiszteltetéseket, megosztani nem lehetett.

Senkivel sem, hiszen a bizalom odalett volna és mégis

megsértődött valaki, aki aztán eldöntötte a sorsomat.

Annyira behatároltak itt, elzártak minden jótól már,

azt jegyezték meg a városomban, az utolsó felvételt.

Nem tudhattak róla, mennyi sokat fejlődtem azóta.

A saját városom lemondott rólam, nem jöttek többet,

így nem tudják azt sem, hogy feltaláltam valami jót, amit

elsősorban a szülőhelyemen teszteltem volna, oly szívesen.

 Előadni sem hívtak, de mivel népszerű lettem az emberiesek

körében, hitelesnek könyveltek el és jöttek és jönnek ma is.

Az emberiesek idetaláltak messziről hozzám eljöttek, jönnek.

Az alázatot nem ismerő emberek eldöntötték felettem és

nehezen lehetett kezelni, mert meggyőztek róla sokakat,

hogy nem rám van szükség, a „jó sok” mellett döntöttek.

Másnak is láttattak mögém bújva oly sokan és akik olyan

vallásosak, megtalálták ám a módját a gyakori fékeimnek.

Voltam én már, az enyémek is, mindenfélékkel nyesve,

 ne kelljen felvállalni, vannak akik tisztelnek, szeretnek.

Sokan lehetünk így ezzel, emberesedünk tőle rendesen.

Miközben rajtam maradt, hogy egy kategória vagyok én

velük, nem volt hozzá senki sem partner itt, megmutatni

nem tudtam, mennyi tudást hoztak ide a világból sokan.

Túléltük, sok volt és nagyon nehéz is, család lettünk tőle.

Az egyszerűbbet választva, megnézhetik már magukat,

ahogy hallom igen sokan, nem a saját útjukra tereltettek.

Nemzetközi prevenciós, kitűnő, megajánlott a diplomám.

Hát így maradtam le, lettem kívülre rakva a lehetőségem

nekem nem jött meg, a tudásomhoz még eddig, most is

várom, hogy szóba álljon velem valaki olyan, akinek a

szava nyom úgy a latba, hogy megveszi tőlem a Haza.

Volt egy jelöltem, ő majd hátha, de lemondtam arról,

hogy partner legyek, önként az újabb megaláztatáshoz.

Tehát nincs hova fordulnom, várok a jó szerencsémre.

Általános műveltséget növelő „Tenyérolvasó” oktatás.

Különös oktatás, nevelés, megelőzés is lehetne, azon

része, hogy a „demencia” idő előtt ne következhessen

be, hátha az agytorna, a saját rezgésszintje megvédené.

Nincs ez a része még kipróbálva, de az agyat frissen tartja,

a tréning,  mert nem könnyű, magas rezgésszintű folyamat,

ami azzal egy időben a saját rezgésszintjére viszi, otthagyja.

Bevihetnék az oktatásba, nevelésbe, tanítanák sokan ott,

ahol esetleg más módszerek nem úgy hatnak már oda se,

ahol még megelőzhető lenne a közönyös, a kifordulás.

„Jó emberek képzésének” is nevezhetném, ha nem

vennék esetleg zokon a döntők, kérem szépen.

Nem behatárolható, mert folyamatosan fejlődő

ez a fajta „emberismeret”, amit oktatnék, adnám

át olyan emberieseknek, akik által egy másfajta

rálátás is ott lehetne és még a kezdetek kezdetén.

Naprakészen fejlődne együtt az emberekkel, olyan

tolmácsolás, fordítás, az egy nyelvet beszélőknél is.

Emberies jelnyelvnek is nevezem, ismerjék meg.

Ami a megértést, a tisztán látás, tisztán hallást, a

gondolatokkal való tiszta kommunikálást, és a

gondolkodó agynak a felelősen döntését adná.

Naprakészen az embereket nem különböztetné

meg már akkor, amikor eldöntötte, hogy neki

könnyű legyen elbánni a felvállalt feladattal.

Megtanulnának, érdemben tisztán érvelni.

Kommunikálni, kommunikálni, kommunikálni,

nekem is az mentette meg az életemet, íme.

Mindenki hozott valami nagyon fontos

feladatot amikor megszületett, ne

zárkózzanak el, ismerjék meg,

hiszen az Isten teremtménye.

Nem véletlenül neki adta azt

a feladatot, ne zárják el tőle

az embereket, mert megreked

valami azáltal, ami fontos volna.

Hasznára válhatna a Hazájának

és a Világra is úgy hatna, hogy íme,

 lám itt egy „Magyar emberies”,

 feltalált valamit és kiteljesíti.

Egy Haza ez csak egy, én is

szeretnék megférni benne,

minden szépet és jót ide tettem

bele, a tudásomat vitték a Világba.

Annyit szeretnék csak elérni, ami

nekem is megjárna, mint bárkinek

aki fontos lehet most, mert ide bele

született és mindent a közösbe tett.

A lehetőségemet kérem szépen, mert

anélkül nem boldogulok én most éppen.

Szeretném úgy nyugtázni az életemet,

hogy lássák a szeretteim is, hogy értük

is volt, hogy nagy türelemmel voltak.

Elfogadták az elhivatottságomat,

ennek kapcsán az őket érintőket,

így szerettek, tiszteltek ilyennek.

Megtanulták az alázatot az élethez.

Kellemes napot kívánok mindenkinek,

sok jó lelkierőt azoknak, akik hasonlókban

vannak, lám idáig értem el, én sem adnám fel.

Kivárok, addig itt az online világban elvagyok,

amíg újra el nem fogadnak így, ahogy vagyok.

Magyarországról, Pakson a Hergál Házból,

H. Nagy Júlia = Julamami, szeretettel.