Bocsánat, szerintem a valóság, hát magadért felelősen olvass bele.
Tudod-e mi tart meg, mi visz át, van-e ahhoz elég tudásod, hinnye,
kinevezzed magadat. Nincs kapcsolat, üresek a szavak, csak nekünk
vannak szabályok, magadnak ah minek. Majd menet közben ha már
átlátod esetleg helyettesíted mások tudásával. Észrevetted, az üres
nem visz előre, nem elég ahhoz már, a sosem volt. Az elfogyott már
nem motivál, hiszen magadnak teljesítettél, generációsan is.
Tán azt is, ami sosem lett volna, dolga ott, senkinek se.
Ugyanaz a ritmus, nem változott a terv sem, csak
a Világ halad el, ide bele se látva, ah, hinnye.
Sokan már térden, mások megrogyva,
nincs tartása, se méltósága, azt a.
A saját szinteden maradva,
úgy sincs más, aki összefüggésében
mindezt átláthatja, aki tudta már nem él.
Az élet élni szeretne, azon van, hogy megismételje
magát, az adott időn belül, mihamarabb, van az Isten.
Honnan van önbizalmad arra, hogy elől haladj, elhitesd azt,
nincs más lehetőség, mint amit felelősség nélkül mutatsz, hinnye.
Amit lehet, ah, azt még nem biztos, hogy szabadna.
Átláthatja azt is, az intelligens agy, amit mások
majd a sok tanulás által, tán összeraknak.
Ha föntebb voltál annál, mint
amit tudhatsz,
ha elhitték
azt is
amit
nem
tudsz.
Mások
mozgattak,
mondták meg,
éppen mit láttassál,
hogy valamiféle utat
megint mutassál, hinnye.
Azt gondolod bocsánatos,
ha a helyzethez méltatlan is,
kilátszik már az igaz valód, ah.
A látszata, hogy gazdag országban
élünk, nekünk azt el kellene hinnünk.
Minden szépet és jót, ide teremtettünk,
azt megvárjuk ám, amit ide beletettünk,
a nyugdíjunk, nettóból számolt, hinnye.
Alkalmazkodni tanultunk meg igazán, hogy
túléljük, amíg a sok önjelölt jól kipiheni magát.
Illene beállni a sorba, akkor is ha nem létezik az,
amikor nincs más megoldás, mindig jól jön annak a
tudata, van az Isten, segíts magadon és megsegíthet.
Elhiszed azt amit éppen tálalnak, nincs más, hátha igaz az.
Rájöhetnél ideje, fontos lenne már ismernek a saját sorsodat,
a mihez tartás végett, valami ami biztos, hogy téged igazolhatna.
Nem csapható be a lelkes, szíves, gondolkodó éned, hiszen átérzed,
azt hallod, ami van. Megcsináltam, tíz éve annak, hogy várakozom,
magamhoz képest, mások szerint élek. Nincs más lehetőség, mint az,
amit az unatkozók meghagynak, szolgáljad ki magadat. Ah, abból ami
nem rólad szól, nem rád van szabva, a tudásodat ne dobjad a sutba,
menj előre, amerre áll a lábujjad. Eszedbe jut, a bal lábad kisujja
letört az óvodában, mert csak kicsi tartotta, úgy buszoztatok,
hogy nagyon fájt, a sírásba aludtál bele, rövidebb is lett.
Aztán ugyanúgy buszoztál, ugyanoda a saját
gyermekeddel, aki sírt a válladon, már
alig bírtad, a súlyotok tartott csak.
A buszra sokan vártak, nem
engedték volna, hogy felszálljál.
Lemaradtál volna, mert nem volt
se erőd, sem késztetés benned,
rábíztad magad, arra ami van.
Mint a menydörgést hallottad,
ha nem engedik fölszállni az
anyát a síró gyermekével,
nem indulok el, mondta.
Felszállhattatok, el is aludtatok,
úgy ébresztettek fel, megérkeztetek,
mondta valaki és hálával gondolsz rájuk.
Most amikor visszaszámlálsz, szükséged van
rá, hogy tudjad, magadnak megmagyarázzad.
Nem volt hiábavaló a 26. gyakorlatban tapasztaló
éved, hiszen a hivatásodat találtad meg, megcsináltad.
Nagyon óvatosan, bocsánatot kérve, inkább csak magamnak
mondom. Miért vállalsz fel olyat, amihez nincs benned, se tudás,
sem tisztelet aziránt, hogy csak úgy hangulatból, döntöd el, a mások
sorsát. Mond miért nem érdekel téged az, hogy a döntések mögött,
emberek várják a jó sorsukat, alig hiszik el, ki vannak szolgáltatva.
Hányszor kell még megmutatnod és kiknek, hogy magasabb rendű
vagy, mindenkinél, nem gond az sem, legyél, mi is élni szeretnénk.
Felelősen gondolkodva, elvisszük mindenben a ránk tett balhét.
Elszámolni magunk felé az eltelt idővel, a hiszékenységünkkel,
a idő attól még haladt, aki nem vette észre, mind lemaradt.
Ismerem mint a tenyeremet, Műhely, a megelőzésért e.v.
Magyarországról, Pakson a Hergál Házból, Heringes Árpádné e.v.
ahol azt érzik jól jönne, íme, tisztelettel, az értőknek, szeretettel.