Lélektől – lélekig,

szívtől – szívig ható,

ha nem üres az a jó szó.

Látványossággal, ha nincs

jelen a szeretetnek energiája,

dúskálásra szánva a sokkolóan

ártó, a sokkal sem pótolható.

Mert jön a hétköznapi holnap,

a most,  már erősen hiányossá

váló, hiszen megérezte mi a jó.

Ment egy szegény asszony

az úton, összeszedett

egy nyaláb gallyat.

Kalácskát

szeretett volna

sütni magának,

karácsony estére.

Körülnézett a

kamrájában,

ahol az egér is

 csak átszaladt,

mert már a saját

surranásának

a hangját

hallotta csak.

Sértődötten

összeszedte a

pereputtyot

és el is hagyta

végleg, azt az

egerekhez

hálátlan

házat.

Eltett

egy üvegbe

néhány dió belet.

Az utcán szedte

fel, ki tudja hol

teremhetett.

Mert ott

fa nem

volt,

hát

az

is csak,

mint ő

maga,

egy

ideje

csak

szél fútta

volt.

Gondolta

csak le kell

 hajolnia érte,

a mozdulatot,

mint ahogy az

életét sem

szégyellette,

hát amit talált,

Isten adta,

mindig

összeszedte.

Egy kis lisztje

van a zsákaljában,

kilónyi is van az,

gondolja, úgy

ránézésre.

Egy kis

cukor

a dobozalján,

tán ha maroknyi.

Van néhány szem,

fonnyadásnak

indult almája.

Nagy szerencse,

hogy van élesztője.

Felfuttatja egy kis

tejjel, lesz finom

karácsonyi

kalácskája.

Ej, amikor

még a

fiacskájának

sütött, tele

volt, minden

finomsággal,

biztonságot

nyújtó

tartalékkal

a kamrája.

Vigyázott

arra is

az ura,

hogy

abban

se

legyen

neki hiánya.

Kicsit félt az

erdőben, nem

ment beljebb,

csak a szélén,

gyorsan

összekapkodta,

tudta mennyit

bír el, többet

minek szedne.

Aztán meglátott

egy hatalmas

őzlábgombát,

szinte hívogatta,

hogy vigye haza,

jó lesz az vacsorára,

de talán meg

reggelire is,

 ha jól kirántja.

Az Isten is

neki szánta,

olyan egészséges

volt, hogy éppen

csak napvilágot

láthatott.

Egyetlen

bogár sem

érinthette,

 legalább is nem

látszott rajta,

semmi  olyannak

a nyoma.

 A nagykendőbe

rakta a faágakat,

vékonyabb gallyakat,

majd otthon ráteszi

a lábát és a karjával

ellentartja,

megfeszíti és

elpattantja

akkorára,

hogy

beférjen a

tűzterébe.

Úgy is köti

össze a

nagykendőt,

lehetőleg

szorosra

 a hátára

fogja, hogy

ráköthesse,

átlósan a

mellkasára.

 Fölöslegesen

ne terhelje a

gerincét, de a

vállait se.

Hallja, hogy

valami ficereg

az avarban,

nem mozdul,

a látványtól

szétszalad a

szája,

egy kis őzike

gubbaszt ott,

árvának tűnik.

Azt mondta

neki az ura, hogy

ilyenkor nem szabad

hozzáérni, mert

többnyire nem árva.

Élelemért ment el az

anyja és majd siet hozzá

vissza, jó lenne ha senki

sem nyúlna olyankor

hozzá, akkor a

természetes

közegében

meg is

maradhatna.

Hát begyűjti azt a

mosolyt is, amit még

a látvány adhat, s óvatosan

kihátrálva lépeget el onnan.

Megint hall valami ágpattanást,

de nem lát semmit, a mindenit

gondolja, jó lesz szedni a lábát,

mert mindjárt rásötétedik.

Gondolja majd siet, de

nem addig a, hiszen

jól megpakolta,

akármilyen jól

magára kötötte,

akkor is van ám

jó nagy súlya, ha a

kendő végeit, a két

kezével ellentartja.

Na ez biztosan elég

lesz a kalácskához,

van még otthon néhány,

nagyobbra ütött tuskója

hozzá, jó száraz, régi darab,

szereti hallgatni az erős

pattogását is annak.

Ahogy ballag a kis

kazalnyi fával,

eldübörög

mellette

egy hintó.

Nafene,

de

fölvitte

az Isten

a dolgát,

annak meg ott

a bakon gondolja.

Azután meglepődik,

mert hirtelen megáll,

hátrafordul és bevárja.

Jó estét nagyságos úr,

köszön a kendő alól,

előre neki, biztos

ami biztos, ha

megadja a

tiszteletet

oda, baj

abból nem

lehet, kitudja

milyen féle

fölfuvalkodott lehet.

Ejnye Márinéne, hát nem

ismer meg, szól hozzá egy

férfihang, közben csitítja a

lovakat.

Ugyan már

honnan

ismerhetnék

én ilyen nagyurat,

összetéveszthet az úr,

engemet valakivel.

Felszáll-e a kocsira,

jöjjön segítek.

Pislog egyet a kendője

alatt, na ez meg mit gondol

rólam, menjen csak Isten

hírivel. Nem jó az, ha

összekeverednek a

dolgok.

Úrnak,

szegény ember

barátja nem lehet,

ugyan mit akarhat tőle.

Haza érek én már rögtön,

néhány lépésnyire vagyok csak.

Tán több száz is lesz az, szólal

meg a bakról a hang,

jól van, ha nem hát nem.

Márinéne meg iszkol haza,

nehogy megint szóba kelljen

állnia vele. Gondolja, jól

bezárkózik, hozzá is látna

rendesen megnyomódott  a válla.

Ahogy próbálja, hogy ne

 essen a lábára, a nagykendőtől

megszabadulva leereszti, nagy

nehezen a gallyakat a földre,

erősen vesződik vele.

S abban a pillanatban,

kopogtatnak az ajtón.

Ott áll az a kocsi, a

bakjáról gazdag ember,

kéri engedje be.

Márinéne az Isten

áldja hát, nem ismer meg.

Én vagyok a szomszéd Pista,

az árva gyerek, ej de sokszor

adott nekem tejfölös kenyeret.

Vidámság futott át rajta, a régi jó érzés,

s a szíve tájékát alaposan átjárja. Hirtelen

mint régen, amikor nyomatékosítani akarta,

azt amit tenni szeretett volna, csípőre tette a

két kezét, hát ahogy úgy elnézlek,

tán igazad

is lehet, mondja.

Mutasd a lámpánál a szádat,

ott van-e a heg, hát mi keresnivalód van erre te

gyerek. Magát kerestem, mondják egyedül maradt.

Nem tudom miért érdemeltem ki, mert már régóta

nem jól bánik velem az élet Pista fiam.

Ne mondja azt, mert itt áll a jó sora magának,

hát messzi földről maga miatt hazajöttem ide.

Honvágyam lett maga után, mint az anyám után

nekem, szerencsés lettem, házat, földet, erdőt

vettem, az a kazal gally is, az én erdőmből, tőlem

való amit összegyűjtött. Itt nem messze, három

utcányira magától le is telepedtem.

Az illata vetette magát észre velük, hogy

a kalácska kisült közben, jól begyakorlott

mozdulattal, a konyharuhákba burkolt

kezeivel a sütőből kivette, fergeteges

illatár uralta el az egész házat hirtelen.

Nesze egyed, mint régen,

most is olyan kalácskát sütöttem,

belemarkolt a melegen gőzölgő gyönyörű

kalácsba és ketté vette, itt van a fele édes gyerekem.

Egy napszáritotta, tiszta illatú konyharuhába beletekerte,

vigyed, ünnepeld vele, a régi családias, igazi ünnepi hangulatot

éld át újra vele te is. Elfáradtam mára, elteszem magamat holnapra,

menj ez Isten áldjon te is haza. Fölcsillant a szeme, miközben, a

kalácska másik felét majszolta,

egy kis aludttejet kanalazgatva hozzá.

Jóízűen mind megette, jó érzés volt a teltség érzése,

álmoskássá tette, elégedetten tele volt a feje is jó emlékekkel.

No lám, nem feledkezett meg róla az Isten, hát a sors mégiscsak

forgandó, megérkezett, neki

is tán most a jó. Ahogy visszavitte a

kamrába az aludttejes csuprot, tágra nyílik a két szeme,

gyermeki az öröme az öregecskének, tátva maradt a

szája, a kamrája mint régen, minden finomsággal

telis tele. Mintha egy angyal érintette volna

meg a lelkét, repdes úgy érezte, most

lehet, hogy ő is a kegyeltje lett

az Istennek. Tán észrevette,

hogy ő mindig jó embere

volt, neki az Istennek is,

meg azoknak is, akiken

segíthetett, amikor

magának, azt még

megengedhette.

Belebújt a féltett,

szép rakásos,

ünneplős

rokolyájába,

a pruszlikot ej

de sokat böködte,

amíg ilyen szépre

hímezte, a múltkor

kikeményítette,

szorosan a formájára

rendezte. Kinyitja

a faragott dobozkát,

hogy a többsoros

kalárist kivegye,

s a nyakába tegye.

Az utolsó mozdulattal

a kötényt is ráigazgatta

az elejére. Házhoz jött a

szerencse, ez most az ő

ünnepe, hát felöltözött

hozzá, hogy önmagát is

méltónak érezze. Szép

suhogós kendőt kötött a

 fejére, összekulcsolta

a két kezét, s most így

ünnepi álomba

imádkozta magát.

Reggel még semmije,

most megvan mindene,

elégedettséggel van tele

a lelke.  Elégedetten a

kalácskával megtelt bendővel,

telis tele volt a lelke, a szíve

ünnepi örömmel, érezte ő

most az Isten igazi kegyeltje.

Ha magadat a pénzzel

túlzottan telíted, el is

veszítheted minden

egészséges életérzésed.

Szerencsés napot kívánok,

jó emberek, áldjon meg az

Isten minden földi jóból

annyival benneteket, ami

 a boldogulás boldog

érzését megadja nektek.

Szeretettel. Julamami