Elment a tegnap, örüljünk a mának, a holnap a küszöbön még várhat, már bocsánat.

Mit is jelent az alázat bennem, mikor vettem észre, hogy nekem van ilyen.

Gyermekkoromban, amikor legkisebb gyerekként vártam, mert nagyon ritkán történt, hogy ott, én is kapok csokit, s csak azt hallottam, menj innen, valamiért ő nem szívlelt engemet.

Nem várt, pottyant gyermekként tudomásul vettem, hogy nem szeret ő engem, így könnyebben vettem már, ha újra és megint megtörtént, valamilyen módon ugyanaz az érzés, jött elő bennem, csak egyre halványabb lett.

S azután egy idő után rájöttem, hogy nekem nem jár az sem, meg amaz sem, hát nem álltam be a sorba érte, nem kísérleteztem vele,  nem szerettem azt az érzést, belülről jelzett valami, ami által nem akartam, hogy megerősödjön bennem.

Utána, ha bármi miatt előfordult, hogy sorba kellett állni, hát csak ácsorogtam ott, s ha azt mondták, hogy én vagyok az aki most beléphet, hát jól körülnéztem, hogy ne tévedjek.

S amikor jó alaposan meggyőződtem róla, hogy tényleg, hát  megköszöntem és beléptem. Volt az is igen gyakran, hogy mások szóltak helyettem értem, s úgy kerültem előre akkor éppen, mert ők úgy gondolták, hogy ideje lett annak, arra már beértem, megérdemeltem.

Előfordult olyan is, hogy megköszönni sem tudtam, mert nem volt akkorra már kinek, csak hálával gondoltam arra, aki megtette azt akkor értem, mert tudta, én magamért nem tenném meg sohasem.

Megtanulni azt, hogy nem vagyok fontos, nagyon rossz volt kezdetben.  Ki tudja miért, talán mert véznácska voltam, talán mert nagyon halkan, nagyon bátortalanul mondtam, hogy ne értsék félre, nekem úgy is jó lesz ám, ha úgy látják, hát nem állok sorba érte.

S egy idő után megtanultam, hogy a saját lépéseimet, ha hallom, vagy érzem a járásomban a ritmust, még szabályozni is tudom a gyorsaságom.  Megérezhettem, milyen az egészséges életritmusom,  hát örültem neki, jé nem szól rám senki.

Igyekeztem senkit se beelőzni, nehogy rám szóljanak, sokáig toporogtam, ha úgy látszott, kénytelen leszek megelőzni, mert akkor lemaradok,  nem érem el időre, azt amit tőlem elvártak.

Apám várt a kapuban, hogy időre megjövök-e, loholtam, hogy el ne késsek, rám szólt amikor időre megérkeztem, ki szakad a nagy loholásban a lelked, te, előbb indulj el.

Felnőtt koromban már inkább várakoztam, mint elkéstem volna valahonnan. Ma már tudom mennyi idő szükséges nekem ahhoz, hogy odaérjek időre.

Emlékszem jól, hogy volt egy nő aki mindenkit megpletykált, ok nélkül, hogy ne róla szóljon a pletyka, s csak ráfigyeljenek az emberek. Mindig ott voltak nála a kíváncsiak, addig is, növelték a fontosságukat.

Na meg azt az érzést akarták átélni, hogy nem kizárható az, hogy közülük akkor, bárkit megpletykálhatnak, jobb, ha nekik, nem megérdemelten is, kellő tiszteletet adnak.

Ha a többiek, maguknak jót akarnak, csendesen, tudomásul véve elosonnak, úgy gondolták azzal, hogy olyan magabiztosak, bebiztosítva is vannak, s azzal örök kiváltságokat szerezhetnek maguknak.

S közben bárkit meghúzgáltak a pletykákkal, a szájukra vették, ok nélkül, kibeszélték, lenézték, megbélyegezték, anélkül, hogy tudott volna róla az illető. Már be is állították, a saját szintjüket tükröző legalacsonyabb szintre, ahol ők kitűnően működhettek, nem szólt rájuk senki sem.

Amiből aztán igen nehezen vergődhetett ki bárki, vagy egyáltalán nem került már,  a saját szintjére.  Közben az összesúgók,  /akik a véleményüket, azért nem vállalták ám fel/,  kiszellőztették a mocskolódó, ártó, szájukat.

Aktuálisan, éppen, valakin köszörülve a nyelvüket, felettébb vidámak voltak és hangosak, talán fel sem fogták, hogy mennyit ártottak, nemcsak másoknak,  közben végleg önmaguknak.

Talán nem is gondoltak, a nagy felszabadultságuk közben arra, mennyire lehúzzák azzal, az éppen aktuálisan kóstolgatottakat, csak akkor éppen, őt, a számukra irigyeltet. Nehogy már náluk különb legyen bárki, azt nem engedhetik meg senkinek sem és azt el is hiszik, hogy az is, csak az ő kiváltságuk lehetett.

Mindig egy éppen soros irigyelendőt, felelőtlenül, a  szellentés szintjével egybe olvadóan, mert nekik azt is szabad.  Magukból kifordultan, benne a bőségszaruban, ahogy már megszokták,  aktuálisan napi szinten, hablatyoltak valakiről éppen, akkor pont ő volt akinek ártottak.

Észre sem vették talán azt, mert nem volt fontos az sem, hogy éppen kit szapulnak, csak azáltal, volt meg a szabad érzésük, hogy fölé helyezhették magukat felszabadultan, jól érezték az ártásban is magukat.

Egyszer régen, már nagylányocska voltam, jöttem haza a kollégiumból boldog voltam, mert munka mellett tanulhattam, tudtam venni magamnak egy hosszú kabátot, királynőnek éreztem magamat benne.

S láttam már jó messziről, hárman ott jól láthatóan rólam kárálnak, nem álltam meg, mert közben hazaértem volna, hanem tovább haladtam, odamentem, s befordultam közéjük.

Csókolom megjöttem, én is hallhatom mit beszéltek, olyan jó kedvűen, tanítsanak meg pletykálni engemet, hátha nekem is lenne hozzá kedvem, nevetni én is nagyon szeretek.

Aztán elköszöntem és hazamentem, nagyon meglepődtek, egymástól is gyorsan elköszöntek. Azt nem gondolták volna, hogy ez megtörténhet velük és velem egyszer, szembesítem önmagukkal őket.

Egy percen belül már, zörrent is a kiskapu,  s megkért ne haragudjak azért, hogy rólam beszéltek, miattam dugták össze a fejüket, higgyem el, hogy rosszat nem mondtak, csak jót beszéltek.

Nem szóltam, hagytam főni a saját levében, volt köztünk, az életkorunkat tekintve, úgy 30 év az ő javára.

Azután mindig,  jó hangosan, előre köszöntem a férjének, aki nagyon hálásan ki nem hagyott volna, egy ugyanolyan tiszteletet adó hangos köszöntést felém, egyszer sem.

Megírtam,  A csoda könyvemet, ami arról szól, hogy mennyivel másabb az életed, ha megélheted azt is, amit tehetségként hoztál.

Ha felvállalhatod szépen lassan,  hogy nem az életkorod függvénye az, hogy átlátod, kihallod, megérzed, azt, amit a környezeted akkor még  nem lát, nem érez, nem hall meg. Hozzá adja a hétköznapjaidhoz, a tehetségedből lett hivatásod, a napi és sokféle, emberismeretet adó tapasztalatod.

Adj élhető esélyt a mának, adj tiszteletet oda is, ahol arra lenne igény, de még ott olyan nincsen, aki abban  jó minta lehetne, a hasonló szintűeknek.

Magad miatt legyél igényes, tartásos is igen, ne szégyelljed azok előtt a többletedet, tehetségedet, akiknek olyan nincsen, de másmilyenből, nekik is van többletük. Nyugodj meg, nem különb senki a másiknál, az Isten adott mindenkinek, a jóból és a szépből, teljesíthetőt és követhetőt, bőven.

Ne akard, hogy értsék mindazt, s megértőek legyenek azzal, amit még te is csak, tapasztalgatva tanulgatsz, nap mint nap.

Tanulj meg élni, abban a miliőben, ahol tisztelnek, szeretnek téged. S akkor kóstolj bele a Világba, ha már erről és arról az oldalról is, bírsz rálátással arra. S nézz körül, kérjél kóstolót ott, ahol élni és étkezni szeretnél, mielőtt döntenél.

Ne a tájékozatlanságod vessen vissza mindig, a kezd el még egyszer, még egyszer, na még egyszer helyzetekbe. Magad döntsél, ha már tudod, hogy azt ismétlésnek nevezheted, s szeretnéd tapasztalva átélni újra. Hiszen az már akkor, újra megélve,  egy nagyobb rálátást biztosít, az újabb megéléssel neked, tapasztaltabb lettél, azáltal is közben.

Jó szerencsét tisztelet és szeretet, kívánom magunknak, hogy az alapokat rátok építhessük, úgy is élhessünk. Azáltal is biztonságos lehessen minden lépésünk, hiszen ez a Hazánk nekünk. Ne kelljen mindentől, ami ismeretlen előre félnünk, tanulni és fejlődni is tudjunk. A saját magunk által teremtett Hazánk ez itt, hát legyen meg, az azt is megtapasztalható lehetőségünk, nyugodtan, szabadon élhessünk, tartásos emberek lehessünk.

Figyeljük rá, hogy a sokat ismételtek, a hangzatosak, a túlbeszéltek, a csak ígéretek maradtak által, lelkileg, se sérüljünk. Az alapokat adó, emberi tartást biztosító, értékes szavaink, mint a tisztelet, a becsület, a tartás, hétköznapi legyen. A tudás, az emberi méltóság, a jó, a szép, a szaktudás, a bölcsesség megmaradjon és ne csak a szótárban.  A tisztességes tisztségből eredő magasságban, az emberséges nagyság, lényeges és fontos, tartást adó és elvárható legyen.

A művészet, az emberies, a szeretet, és annak a jól megérdemelt kiváltsága a hó tiszta, érzelem mint szerelem, ki ne üresedjenek, megtarthassák az igazi értéküket.

A lélek, a szív, az agy intelligenciájának értéke, a kiteljesedés emberies mértéke, a tehetségből élők, tisztelete, érjen annyit. Mint másoknak, a viharokat kavaró, csak csatározó, a túlzók által közvetített, de elérhetetlen, a megközelíthetetlenséget közvetítő, irigységet generáló, hatalmas  pénzhegyei.

Ki ne üresedjenek, a lelkesek, a szívesek, az eszesek, a csak erőből jövő, lehetőséget sem adó, csak, elváró hatások által, a gyermekek mielőtt még felnőnék. Az emberileg, éretlenek, tartás nélkül a könnyűvel azonosulók, a gyakorlatban tapasztalatlan, szájalással hamiskodók, az arra alkalmatlanok és mégis, döntők, a felelősséget nem vállalók.

Az elvárásaikkal, felnőttnek látszók, vagy a megkopott, megrekedt, tartással már nem rendelkezők által. A hozzá nem értők által, hozott döntések következtében, ne kelljen felnőttes életet éljenek. Amikor azt sem tudják mit várnak és miért várják el tőlük azt. 

Nem tanították meg őket, a megelőzésnek a nyelvét nem ismerik, hát ki sem hallják azt időben. Maradhassanak gyermekek, ameddig nem felnőttek, ne várják el tőlük azt, amit nem hoztak a születésükkel, s ennyi idő alatt,  meg sem tanulhattak.

Sem azt amit ők maguk, az elvárók, sem tartanak be, csak másoktól várják el, mert úgy intézték, hogy elhitessék, mert megtehették.

Természetes számomra, hogy jobb, ha  megint bocsánatot kérek, zokon ne vegyék, hogy leírtam itt ezeket.  Megköszönöm viszont, ha az arra már érettek, szívesen elolvassák, amiért éjjelente, vagy hajnalonként felébredek, hogy írjam ide le, hátha jól jönnek, a szavak.

Jó szerencsét emberek, áldjon meg az Isten minden földi jóval benneteket.  Tisztelettel. 2010. év óta, Magyarországon, Heringes Árpádné a Julamami