Gondolom nehéz megérteni sokaknak,

adni születtem, valószínűleg

nemcsak egyedül vagyok.

Nem találkoztam még,

ezidáig velem szemben

senki olyannal aki úgyszintén,

ilyen hosszan, a sajátjából adott.

Pedig érdekes lenne jókat nevetni,

hogy mások mi módon oldották meg,

ha tudták, nekik akkor adniuk kell.

Aki még nem gyakorolta, óvatosan

az adni tudást előtte meg is kellene

tanulja, kiszolgáltatottja ne legyen.

Ha még nyögvenyelős, jót nem tesz,

annak se akinek adod, szokatlan és

 lelkiismeretfurdalásod lehet attól.

Kérlek benneteket ne tegyétek, ne

pazaroljátok azt az energiátokat,

amivel másokat megijeszthettek,

persze látom és jobbulást kívánok.

Van az Isten, majd ráébredtek időben.

Ha a Hazám megveszi a feltaláltamat,

azzal nekem beteljesült lesz a sorsom.

Utána már a hétköznapjaimat itt én

 megnyugodva élném, beszélgetnék

ha a sétálásban megállítanak, mint

régen és úgy mondanám a választ.

Leülnénk egy padra átbeszélnénk,

közben talán írnék is, hát így élnék,

mint akkor, amikor megengedték.

Nem kell aggódni, tudtam mennyit

engedhetek meg magamnak, hogy

az adás közben nekik se, s azzal a

 szeretteimnek sem, nehogy ártsak.

Nem volt az sok, csak önmagamhoz

és a lehetőségeimhez képest, pont jó.

Elnézést is kértem érte tőlük én akkor,

amikor láttam nincsenek ehhez szokva.

Átment az energiája, hasznukra válva.

Tudom azt is, hogy mások szerint ez,

nehezen érthető, hiszen ők még

inkább csak kapni szeretnének.

Nekem az jó érzés volt, ha

kitudtam mozdítani,

abból a szomorú

állapotból őket.

Nekem nagyon

fontos az, hogy

 az embereknek ha

 lehet, mosolygós

legyen a szeme.

Ez volt az

leginkább

amit az

emberek

nem értettek meg.

Boldog voltam én, ha

 boldogulhattak azáltal is,

amit nekik tanácsoltam.

Nehezemre esett nem

tenni értük, hát tettem,

amíg le nem fékeztek.

Akkor segítettem amikor

felismertem az érzését a

hiányoknak, ártott volna

ha továbbra is benne van.

Az a kis jótétemény meg,

éppen abban a pillanatban,

megbontotta a negatívját.

Jól elintéztem magamat én

ezzel, amikor megszülettem,

hiszen meg kellett tanulnom,

hogyan szelektáljam mindezt.

Voltak akik rákaptak volna erre,

nehéz volt tudatosítani bennük,

hogy kapni azoknak szükséges,

akiknek akkor éppen nincsen

és felszínre segítené az őket.

Az első 7 év, 90%ban, ingyen.

Büntetésnek is érezhetném,

ilyennek lenni úgy, hogy nem

tudok hosszú ideje már adni.

Annak örülni, ha más örül,

az egy felszabadító érzés volt,

olyankor nyugodtan írhatom,

boldog voltam és gyakran.

Az nekem fájdalmat okozott,

meg kellett győznöm magamat arról és

minden alkalommal, ha akkor nem tehettem meg.

Köszönhetem a családomnak, hogy megértőek voltak,

elviselték ami velem született, kiábrándult nem lettem,

akkor sem amikor alaposan befékeztek, lefékeztek engem.

Voltak akik meg éppen a nehezítettben engemet átsegítettek.

Elkényeztettem volna a családom, ha nem adom másoknak.

Talán tudják mások is, ebből meggazdagodni nem szabad.

Azóta többen is gyakorolni próbálják már látom, tudom,

köszönöm az Istennek, hogy mások is értik mit tegyenek.

Voltak és leginkább elismerő jelzők a szeretteimtől, amit

ide le most mégsem írok, mert ők őszintén mondták, de

itt még kevesen értenék meg, félreértenék tán.

Többször kértem már bocsánatot tőlük,

hogy nem tudtam a megszokott módon

élni, a hivatásomat e szerint gyakoroltam.

Boldognak éreztem magamat, ha mások

boldogultak körülöttem, lepisszentettem

azokat, akik tanácsokat kértek tőlem, ha

 láttam, hogy önmagukon túlmennének.

Mondhatom, felismertem a határaimat,

már gyermekkoromban, azután néhány

alkalommal szerettem volna azt én is már,

amit úgy éreztem, hogy megjárna nekem.

A válaszokból cselekedetekből rájöttem,

azt csak én érzem úgy, mások még nem.

Hát így lassan a nehezítettben tapasztalva,

felnőttem, a hivatásomat gyakorolva, ami

által felnevelődtem, az alázatot ismerem.

Így hát nem sérültem meg, alázattal élek.

Gondolkodjanak el azok az emberek, akik

másképp élnek és csak kapni szeretnének,

ha nem értik még a miérteket, se ártsanak.

Ha ilyen emberek nem lennének mint én,

bizony lehet, egyoldalú lenne már minden.

Pedig két oldalunk, páros szerveink vannak,

meg kétféle feladatot is hoztunk, ha az egyik

 elfogyott,  akkor sem punnyadni születtünk.

Hozzálátunk a következő feladatunkhoz.

Megismertem önmagam, felismertem a

saját és generációs feladatainkat, ezért

nem nyúlnék bele semmi olyanba amire

nem kérnének meg, hogy ott mit látok.

Felismertem a tenyereikben a saját és

generációs feladataikat az embereknek.

Azt olvasom le amit látok, nem kerekítek.

Így amikor összejött a felismerés bennem,

reggel leültem és estére lerajzoltam mind.

Ezzel nevelem azt aki megkér arra, oktatom

azokat, akik jelentkeznek az oktatásaimra.

Nem találkozom már sok emberrel, az már

megvolt, inkább csak őrájuk figyelek és adom

át az ott látható információkat, megelőzésben.

Amire eljutottam a megelőzésig eltelt az igen

kemény első 7 év, ahol 15.000 emberrel volt

szerencsém szemben ülni, mert megtiszteltek.

A tapasztalt tudásom jó része abból, onnan ered.

Mondhatnák, hát miért nem gazdagodtam meg, ha

ennyi emberrel találkoztam, mert adni születtem.

Nem bántam meg, hogy azt tettem, amit a lelkem,

a szívem, a gondolkodó agyam akkor jelzett nekem.

Hiszen a hivatásommá lett ez, boldogulásra nevelhetem,

oktatom azokat, akik megtisztelnek és hozzám eljönnek.

Megismerik a saját, felismerik a generációs határaikat.

Most már igyekszem magamért is tenni, tanulom azt

amivel mások születtek, megtanulok boldogulni a

tehetségem, hivatásom által, hát eladni igyekszem.

Azt amit nekem adott az Isten gazdagságomnak.

Tanuld meg, úgy nyújtsd a kezedet. ha azt, belülről

is már átérzed, jobb az elutasítást tudomásul

venni, mint megalázó kezeket rázogatni.

Szeretettel.