Bocsánat, bocsánat, bocsánat.
Írok, írok nem tudom befogni
a szavaimat, kikívánkoznak.
Oktatnám, nevelném már, a
sokakat, akik továbbadnák
a tapasztaltan, lerajzoltat.
Folyamatában gyakorló és
összefüggésében meglátszó,
10. éve tartó, kutatásaimat,
naponta, van a tapasztalat.
Ezt jó korán megtanultam,
kimondani a bocsánatot.
Magamat neveltem és
tanultam meg azt, ami
alkalmazható lett.
Hasznosnak
találtam,
akkor,
azt számomra.
Az emberiesben,
segített segítenem.
Voltak ravaszkodva
ragaszkodók is, mintha
a segítségemre lennének.
Miközben jól alkalmazták a
saját hasznukra az én helyzetemet.
Időben aztán felnőttem, a helyzethez.
Nem csalódtam azután már, de nem is,
vártam volna el, hiszen én kicsit későn,
de ki tudtam mondani, bocsánat nem.
A külső tükör kényeztetett volna, ha
hagyom, már régen elvesztem volna, a
sikereimben topicskolnék, hinnye, ah.
Ha túl sokszor kértem bocsánatot, azért
tettem, mert valahogyan le kellett vezetni,
azt az érzést is, hogy képes vagyok rá, elértem.
A magam kínján, na meg Anna türelmén, aki tudta
mit tesz értem, jó nevelőként látva érzékeltette velem.
Kifinomult tükörrel a maga intelligens módján nevelt.
A legjobb emberies volt, a 24 év során, hozzám is,
azzal, hogy terelgetett, megláttatva a jót és szépet.
Tanultam, fejlődtem, gyakoroltam a hivatásomat,
akkorra már, ő már azt látta, „jó mintaként”, tudta
mit kell akkor tennie, hogy a siker terhét elbírjam.
Mert hirtelen egy nap alatt jött a kiemelő sikerem,
nem volt átmenet, mert jött sorba, a még nagyobb.
Azután már, szinte tömegesen tiszteltek meg, a lazább
érzéseknek, nehéz terhét cipeltem s egyre sikeresebben.
Köszönöm, amit megláttattál, járható utat mutattál, amit
még nem láttam át akkor, kerestem a saját életritmusom.
Azt amit akkor már láttál és én még természetesen nem.
Adjon az Isten minden földi jóból, akkor amikor a legjobb.
Amikor azt látom, hogy ártani akarnak egymásnak, pedig ki
kellene tartsanak egymás mellett, a legnehezebb időkben, ah.
Akkor is, ha erős a fék, éppen egyikük sem profitálhat ott abból.
Kell, hogy legyen önmagában már ahhoz elég hite, attól is, hogy
ismeri annyira a sajátját és az adott helyzetet, mikor hol is tart.
Ott van-e az idő, léphessen, vagy hagyja előre menni a másikat,
mert az a másikra várna, mint lehetőség, mutathassa meg magát.
Ah, hiszen miről beszélnek, akik nem ott és nem abban élnek, ha
majd lekopik az álca, a sok üres, magasröptű mondataikat, majd
miképp magyarázzák. Fogják maguk, bocsánatkérés helyett
s ők továbblépnek. S ha sokan állnak ott megoldásra
várva, mert minden szavát elhitték életszerűnek.
Annyira, hogy kivárták, az ígéreteikben hittek,
már nincs másuk, arra tették fel és mindenüket.
Miből merítsenek, nem tettek mást csak vártak,
miközben mások meg fejlődtek a gyűrődésükben.
Nem hitték el azt, amit láttattak mások, átlátták a
valóságot, megérezték a hajlítások ürességét is ott.
Ármányul átlátva a lehetőségeket „zavaroshalásznak”.
Kihallották hát rápakoltak, másoknak ártó szavakat.
Miközben mások, rárakták a fékeket azokra, akik a
fejlődésüket biztosíthatták volna a tehetségeseknek.
Önismeret, emberismeret, a hivatásukhoz alázat nélkül,
úgy élték meg a sikereiket, hogy megemelkedtek a talajt
elhagyva, ráálltak a mások mondataira, tapasztalatlanul.
Ah, bocsánat, Általános műveltséget növelő „Tenyérolvasó”,
mindazoknak, akik keresik a talajt és önmagukat, mert túl sok
lett hirtelen, a sikerben a kudarc, nem értették azt, értük van.
Minél nagyobb a siker, annál jobban kínálja magát az alázat is,
még ha rám is szóltak sokszor, ne kérjek már bocsánatot, huh.
Honnan tudták volna, mekkora utat tettem meg, már addigra.
Ismerd meg a saját sorsodat, generációsan azt, ami terhelhet,
amivel elbírsz, ha nehezebben is, később tartást ad az is majd.
Bocsánat, ha sokaknak voltam, azóta már, vagy lettem volna, a
fékező hatása, de akkor én már átláttam, kihallottam azt, amit.
„Anna”, Julianna és még sokan, akik nem is láttunk akkor mást,
mint azt, nem hagyhatjuk, a hirtelen jött sikerben elúszni őket.
Nem volt hozzá nekik, tapasztalat, se a megtett úton, nem volt
lefékező, csak az átható sikerek, amikhez mások segítették őket.
Nem volt máshonnan, értő fékezően ható, se időben, a kimondott
bocsánatuknak a rájuk ható, jótékony neheze, se a tartást adó szó.
Kommunikálni, kommunikálni, kommunikálva megelőzésben lenni.
Mások szerint élni, kikerülni a nehezeket, na azt is lehet, de abból,
se tartás, sem méltóság nem lehet, a belső tartást, nagyon fontos
lenne időben a helyére tenni, sorszerűen, alázatban is araszolni.
A feladatra elég éretten, egészséges lélekkel, nem elhagyva a
talajt sem, menni amerre az út vezet, amerre épp akkor lehet.
Felerősödve a saját sorshoz, ha felismerve, vagy megtanulva,
bármit is hoz az élet, amik még generációsan ránk maradtak.
Elbírjuk, ha azt, a nehezet, nem is nekünk szánta, a sorsunk.
Túl sok a hamis információ körülöttük, meg félrevezetőek,
akikben még nincs alázat, pedig elég a tehetség bennük is.
Átlátva, s kihallva, megérezve, gondolkodva döntenének,
ha már ismernék a saját tenyerüket, emberies térképüket.
S adnák majd a sok jóhoz, széphez vezető tanácsokat, mert
megérdemelten tehetik, van elméleti s gyakorlati alázatuk.
Kutatom a tenyerekben azokat a jeleket, amik segíthetnek.
Sok nehézben gyalogosan, mezítlábasan, gyakorlásunkban,
megkaptuk azt, amit mind elbírunk, tapasztalásaink által lett.
Kitartás van bennünk, hiszen közben érzékeltük gyakran, át
is láttuk a jót, amit másoknak tanácsokként adtunk, de nem
azt mondtuk ám, hogy majd mi, helyettük megcsináljuk.
Aszerint tegyék, csak az a jó, amit mi mondunk, ah.
Leginkább azt, hogyan tudnak segíteni önmagukon,
úgy, hogy haladnak a saját útjukon erősödve ahhoz,
ha megjött, az eszük a sorsukhoz, időben legyen az.
Az elszigetelődés szónak nincs különösebben súlya,
ha ki van mondva, de ha a sorsokat olvasom, bizony,
azt is látom, mi jön utána, ha maradnak kényelmesen.
A mintának inkább lehúzó ereje legyen a tetteikben,
a következő generációk majd megszenvedik mindazt,
amiben ők, a mások neve alá húzódva, sündörögnek.
Visszafele fejlődnek, a sarjaik kapják majd azt is meg.
Nem biztos, hogy képes lesz, felzárkózni a kihívásokhoz,
ha már elhasználódott a rögös úton, s nem lépett időben.
Abba a feladatba kerülve, amiben ő ott a legjobb lehetne.
A tehetségünket hozzuk, a fejlődésünket vagy biztosítja a
felnövésben a felnőtt, vagy mi magunk látjuk csak azt át és
megyünk a sorsunkhoz alázattal úgy, legalább nem ártunk.
Adjon az Isten mindenkinek, minden számára jóból, akkor
és annyit, ami neki ott a legjobb, nem egyszerre születtünk.
Nem ugyanazt a feladatot hoztuk, nem egy időben hozzuk a
döntéseinket s nem ugyanarról, ha mégis, ott van dolgunk…
Magyarországról, Pakson a Hergál Házból. Szeretettel. Julamami
