Rajzol a jó öreg, a kis fekete gubanc, a legszebb rajza.
Nagyon ragaszkodtak egymáshoz,
akkor egyszer, érte, a
( kicsi barátja)
életéért
ugatott.
Hívta a
gazdáját,
meg azokat,
akik kihallották, az
ugatásából, oda ugatná,
a segítséget, ahogy bírja.
Mert erősebb a vihar nála.
Szomjas lett, a kicsi árva,
megettek mindent, amit
a hirtelen adódott,
szülei odaraktak.
A vakarcs
sós volt,
kívánta
utána,
az oltó vizet.
Kapálni mentek
a felnőttek, sokan
jókedvűen, dolgoztak.
Ment a fiúcska, az érzése,
a loccsanásnak vélt hangok, a
remélt, szomját oltó után. Az járt
az eszében, az édesanyjával, ha
kapálni voltak, a kertjük végében,
mindig ittak egy jóízűt. A jó munka
örömére, az (édi), úgy mondta.
Ott tanulta meg, a víznek is van
hangja, hogy azzal, a szomjasat
odacsalogatva, magából itassa.
Ezért sietésre fogja az apró lábait.
Egyre erősebben hallatszott, a
csobbanások hangja, ahogy
a víztömeg csapódott a
folyó partjának.
Szalad a hangok
után, szerencsére,
ahogy odaértek, egy
hozzájuk képest, hatalmasat
csapódott, a víztömeg, a partnak.
Hátrahőköltek, csuromvizesek lettek,
a víz ereje, földobta őket egy bokorhoz,
aminek az alján, egy gödrös rés volt.
Mint egy bölcsőt, tálalta nekik, a
természet, a védelmükre.
A vizes talajon nem
tudtak kimászni
belőle.
Közelebb
húzódtak hát,
a bokor tövéhez,
mint egy védelemhez.
A két vizes apróság, így hát,
egymás mellett, fáradtak bele,
az életüket megmentő, alvásba.
Belealudtak, a hüppögésbe,
a vacogás, egymáshoz
rendezte, őket.
Nem felejti el
azt az érzést.
Ahogy rázta a hideg,
nagyon fázott, a víz meg,
egyre közelebb csapdosott.
Teljesen ki voltak szolgáltatva, az
elemeknek, semmit se tehettek.
Amit a szél vágott oda oldalról, az
esőből, csípte a bőrét, szakadt
a könnye. A legerősebb
érzése a szomjúság volt.
Ment volna a víztömeg
után. A kis gubanc meg,
igyekezett nagyon,
tiszta erejéből,
ráugrált, hogy
visszahuppanjon.
Belemélyedt a lába,
körbefogta az agyagos
talaj, így, talpon maradt.
A még erősen kölyökkutya,
érezte, nagy bajban vannak.
Vicsorogva ugatott, ne menj
oda, ne menj oda, emberi
nyelvre fordítva.
Küzdenek ők
ketten, a kicsi a
vízért, ő meg, az
újdonsült barátjáért.
Eszébe jut, hogyan terelte,
őket az ő anyjuk, amikor, többen,
voltak ők egy falkában, mint amivel,
könnyen elbírt volna. Hangosabbra
váltotta az ugatását, amikor már,
azt látta, nehezen bír el velük.
Elhagynák, a biztonságos,
számára még átlátható,
terelhető távolságot.
Átváltott haragosra,
körbejárta a kicsit,
ne menjen sehova.
Ott biztonságban van.
Gyors váltásokkal adta
a tudtára annak aki, kihallja,
egyedül nem bír el, a gonddal.
Megfordult a szél, megmentette
életüket, a kitartó ugatásával, mert
érkezett, a gyapjúszagú, érezte.
Közeledett, nem láttak semmit,
abban, az embertelen viharban, de
mindketten tudták, megmenekültek.
Tolta magát, előre, az eső, meg az erős,
viharos szél, sem tarthatta vissza.
Sokan keresték már a kicsiket,
hangfoszlányokat hallott a
kicsi eb, rekedten, de ugatott.
Segített megtalálni a gyermeket,
odaugatta, az életüket mentőt.
A földről felkapta a vállára,
a csupa láz gyermeket.
Amilyen gyorsan lehet,
fordult vissza, segítette őt
már a szél, még az eső
is lendített rajta.
Szólította volna,
a kölyökkutyát, de
nem volt még neve.
Ó milyen hálátlanok
voltak vele, ugyan,
hogyan
szólítsa.
Abban a
pillanatban érezte,
az orra hegyét a kutyusnak,
a lábaszárát megérintette vele.
Lenyúlt fölkapta a kicsi árva mellé,
a mellkasára rakta, mindkét karjával,
magához szorította, mindkettőjüket.
Azt érezte, hirtelen, megvan mindene.
Megrogytak a térdei a meghatottságtól,
de nem tudott elesni, mert váll a vállal,
körbefogták. Szinte, maguk mellett,
tartották, tolták előre, mint egy
győztes társaság. Hiszen,
a kicsi emberpalántát,
meg az ember barátját,
a hűségeset, megtalálták.Magyarországról,
Pakson a Hergál
Házból. Szeretettel,
Julamami