Bocsánat a valóságról írok,

kérem, ne olvassa el,

ha méltatlannak tartja magához,

meg ne bántódjon.

Megosztod,

szétosztod

magadat,

hogy

tudjanak

rólad.

Kitiltanak,

letörölnek,

nincs mit tenned,

az egyetlen lehetőséged.

Nincs másod, mert nem tudsz,

a tehetségeddel megfelelő mennyiségű

pénzt teremteni, hiszen ahhoz, nem értesz.

Nem tudom, hogy sikerülhetett, hogy ekkorát

ugrottak hirtelen. Vagy, nem, egy szuszra, tervezték

meg, s itt maradtunk nem tudom mennyien, de sokan.

A semmiből semmibe vezető úton, nem rólunk szól a jó.

Amiben élünk, az nem nekünk lett kitalálva, csak oda

férünk bele. Keressük a saját életünket, a sorsunk,

valahol megrekedt. Nem kérdezte senki se,

jó lesz-e ez így, csak velünk ez, így esett.

Kérem szépen, nem lehetne, esetleg,

lefele is nézni, hogy ne lépjen rá,

a többiekre senki se, hinnye.

Lehetne, hogy ne tessék,

öregnek, üresnek nézni.

Julamami Generációs Jelei

Igyekeztem, a saját

ritmusomban,

magamhoz

képest.

Hinnye, csak

közben, ment az idő.

Megtanultam időben

alkalmazkodni, de

nem volt mihez.

Meg és feltaláltam,

valami fontosat.

Nem tudtam

elmenni innen sem,

nem, hogy végleg,

elhagyni

a Hazát.

Bogarakkal játszottunk,

gyermekek voltunk, tereltük

őket, dobozkákat, nehezéket

cipeltettünk velük, mint

a teherhordó lovakkal.

Ha elfáradtak elengedtük,

kerestünk másikat, jobb híján, a

 szegény gyermekek feltalálták magukat.

Volt olyan gyermek is köztünk, aki aprócska

téglákat csiszolt a nagyból és építette a házakat.

Csodáltuk érte, boldog volt, mert egyébként nem.

Híres kőműves lett belőle, nem tudott megállni időben,

csak csiszolta, szinte tökéletesre csiszolta. A tehetségéből

jól megélt, de nem volt ideje rá, hogy megmutathassa, mi van

még jó és szép benne. Azon a szinten öregedett meg és ment el.

Valamit nem értek, miért nem tudják azt, hogy az emberek értékek.

Sokan akkor ébrednek rá, amikor elveszítették őket, már nincsenek.

A hirtelen jött lehetőségeket megélve, meggazdagodnak és mennek,

a további, lehetőségeket keresve, se eleje sem vége, csak a közepe.

Az anyák, sokadik érzéke, segíthetné a gyermekeket, abban, hogy

rátaláljanak az útjukra, felismerjék a tehetségüket és a sorsukat.

Ne legyenek, kallódó gyermekek, mindenki jóléte legyen fontos.

Ne a kesergéstől legyenek, sokan, lefojtottak, vagy hangoskodók.

Olyan kevesen vagyunk, ha önmagukra, egymásra nem vigyázunk,

egy idő után, már csak voltunk, nem lesz miért emlékezzenek ránk.

Hiszen, kibontakozni a tehetségünkben, valójában, nem tudtunk.

Nem azt álmodtuk, terveztük, hogy csak úgy beleélünk és megyünk.

Lehetne, hogy ráláthassanak az emberek, ki miben, fejlődött fel.

Anélkül, hogy bármi segítséget kapott volna, megvalósította.

A megcsináltam érzése fontos, sejtet, tartást, erősítő folyamat.

Az értelmes életnek csak egy része a pénz, a gondolkodó ember,

feltalálja magát. Ám, van egy határ, amin túl már, pénztelenül,

csak kallódik, kiszolgáltatottja lesz, a pénzt maguknak tudóknak.

Adok – kapok, körforgásban maradok, ha csak magukra gondolnak,

„szűklátókörűekké” lesznek, beszűkülnek és gyorsan kiüresednek.

Onnan már visszafordulni nem tudnak, a folyamat végén maradnak.

Bocsánatot is kérek, hamarost, mivel, kiírtam azt ami fékeket okoz.

Hosszútűrő lettem, nem volt más lehetőségem, mert senkit sem

érdekelt érdemben, hogy mit is találtam fel. Nem tudja megtanítani,

neveléshez használni, senki más, csak, én magam. Megélném hát, a

lehetőségét annak, hogy egyszerű életet élőként, ide beengedtek.

Meg is köszönöm egyben azt, hogy felém, kegyet gyakoroltak ezzel.

Mindig rájövök, amikor az oktatási lehetőségek híján, meglátom azt,

kicsinyke porszemek vagyunk, mindannyian, a remény itt maradt.

Nem hagytak el az emberek, leülnek velem szemben és arra

gondolok közben, gondoskodó és hatalmas, van az Isten.

Nem siettem, nem kapkodtam, megéltem amit lehetett,

megízleltem az értelmes életet, megosztanám másokkal is.

Hátha időben jönne nekik is, hogy ne adják fel, haladjanak,

mert, mindig van, valami, ami által fejlődünk, remélhetünk.