Ment a szegény asszony az úton. Összeszedett egy nyaláb gallyat, kalácskát szeretett volna sütni magának karácsony estére.

Rájött az kevés lesz,

amit már összeszedett, kis halom lett az.

Körülnézett a kamrájában, ahol az egér is csak átszaladt, mert már a saját surranásának a hangját hallotta csak.  Sértődötten összeszedte a pereputtyot és el  is hagyta végleg, azt az egerekhez hálátlan házat. Eltett egy dunsztosüvegbe néhány diót, az utcán szedegette fel. Ki tudja hol termett, mert ott diófa nem volt, hát az is csak mint ő maga, már csak szélfútta volt. Gondolta csak  le kell hajolnia érte, a mozdulatot, mint ahogy az egyszerű életét sem  szégyellte, hát amit talált, Isten adta, mindig összeszedegette.  Egy kis lisztje van a zsákalján, kilónyi is van az  gondolja, úgy ránézésre. Egy kis cukor a dobozalján, tán, ha maroknyi, de elég lesz az. Van néhány szem  fonnyadásnak indult almája.

Nagy  szerencséje,

hogy van még otthon élesztője.

Felfuttatja egy kis tejjel,

  lesz finom karácsonyi kalácskája.

Ej, amikor még a fiacskájának sütötte,

tele  volt, minden finomsággal,

biztonságot nyújtó tartalékkal  a kamrája.

Vigyázott arra is az ura,

hogy abban sose legyen neki hiánya,

mert nagyon szerette a süteményeit.

Kicsit félt az erdőben, nem ment beljebb,

csak a szélén, gyorsan összekapkodta,

tudta mennyit bír el, többet meg, minek szedne.

Aztán meglátott egy hatalmas őzlábgombát, mint egy igazi kalap, szinte hívogatta,  hogy vigye haza. Jó lesz az vacsorára, de talán még reggelire is, ha jól kirántja. Az Isten is neki szánta olyan egészséges volt, hogy éppen csak napvilágot láthatott.

Egyetlen bogár sem  érinthette, legalábbis nem látszott rajta, semmi olyannak a nyoma, hogy valami is megkóstolta volna. Nagykendőbe rakta a faágakat,a vékonyabb gallyakat,  majd otthon ráteszi a lábát és a karjával ellentart, megfeszíti és elpattantja akkorára,  hogy beférjen a tűzterébe.

Úgy is köti össze a nagykendőt, lehetőleg szorosra a hátáról előre átlósan, hogy a lelógó végét fogni tudja. Addig egy elég magas, levágott fa törzsére leereszti a nehéz terhet,  támasztéknak használja, hogy elől megköthesse. Miközben erősen vesződik vele megszólal mellette valahonnan egy hang. Ejnye Márinéne, hát megismer-e,

szól hozzá egy férfihang,

egy bricska bakjáról,

aki közben csitítgatja  a lovait.

Ugyan már honnan ismerhetnék én ilyen nagyurasakat,  összetéveszthet az úr engemet valakivel, mondja megszeppenve. Fölszáll-e a kocsimra, jöjjön segítek Márinéne. Pislog egyet  a kendője alatt, na ez meg mit gondol rólam, menjen csak Isten hírivel. Nem jó az ha összekeverednek a dolgok, meg akkor van befejezve jól a napja, ha jóérzéssel sikerül leszedni a hátáról a nagykendőt gallyastól.  A hirtelen kinőtt gazdagnak szegény ember barátja nem  lehet, mert gyorsan cselédet  csinálna belőle, ugyan mit akarhat tőle.  Hazaérek én már rögtön, néhány lépésnyire vagyok csak. Tán több száz is lesz még az, szólal  meg a bakról a hang, na jól  van, ha nem, hát nem. Márinéne meg iszkol  haza, szedi a lábait, ahogy bírja, nehogy meggondolja magát és megint szóba kelljen állnia vele. Gondolja, jól bezárkózik, hozzá is látna rendesen, alaposan megnyomódtak a vállai. Éppen azon van, hogy próbálja, nem ráejteni a lábaira. A nagykendőtől megszabadulva leereszti, nagy nehezen a gallyakat a földre, erősen vesződik vele. S abban a zavargó pillanatban, kopognak az ajtón. Ott áll a bricska bakjáról, a gazdag ember, erőst kéri engedje be. Márinéne az Isten szerelmére hát, még mindig nem ismer meg. Én vagyok a volt szomszédainak az árva Pista fia, ej de sokszor adott nekem tejfölös kenyeret. Vidámság futott át rajta, a régi jó érzés a szíve tájékát alaposan átjárta. Hirtelen mint régen, amikor nyomatékosítani akarta azt, amit tenni szeretett volna, csípőre tette mind a két kezét. Hát ahogy úgy elnézlek, tán igazad is lehet, mondja egy sóhajt jó hosszúra kibontva. Mutasd a lámpánál a század, ott van-e a heg, hát mi keresnivalód akadt erre te gyerek? Magát kerestem, mondják teljesen egyedül maradt a faluban. Nem tudom miért érdemeltem ki, mert már régóta nem jól bánik velem a sors fiam. Ne mondja azt mert itt a jó sorsa, hát messzi földről maga miatt hazajöttem.  Honvágyam lett maga után, mint az anyám után nekem, szerencsés lettem, házat, földet, erdőt, tavat örököltem, na meg amit hozzákerestem ott idegenben. Az a kazal gally is az én erdőmből való, amit nap mint nap összegyűjtött. Közben rakott a tűzre amennyi még hiányzott a sütés hőfokához, jót beszélgettek ott akkor ketten. Rendesen rájuk is esteledett észrevétlen. Itt három  utcányira már le is telepedtem, magán kívül már nem  lakja a települést állandóan senki más. Az illata vetette észre magát velük, a kalácska kisült közben. Jól begyakorlott mozdulattal, a konyharuhákba burkolt kezeivel a sütőből kivette. Fergeteges illatár uralta el az egész házat hirtelen. Nesze Pista fiam egyed, mint régen, most is olyan kalácskát sütöttem, belemarkolt a melegen gőzölgő gyönyörű kalácskát kettévette, itt van a fele egyed. Megszáradt a napon, tiszta illatot árasztott a konyharuha, beletekerte, vigyed, ünnepelj  vele. Sok volt ez nekem mára, elteszem magamat holnapra, menj Isten hirivel. Fölcsillant a szeme, miközben a kalácska másik felét majszolta,  hozzá kis aludttejet kanalazva. Jóízűen mind  megette, jó érzéssel volt teltségérzete.  Álmoskás ködbe burkolózott a lelke, teli – stele lett a feje is jó emlékekkel.

No lám, nem feledkezett el róla az Isten,

hát a sors, mégis faragható,

megérkezett neki is tán, most már a jó. Ahogy visszavitte a kamrájába az aludttejes csuprot, tágra nyílik a két szeme, gyermeki az öröme. Szinte tátva maradt a szája, a kamrája, mint régen, minden finomsággal megtöltve, persze az egérnek,

aki dérrel-durral,

sértődötten perputtyostól elköltözött,

már nem lesz meg a helye, jól meg lesz nélkülük, hinnye. Mintha egy érintést érzett volna a lelkében, repdesve,  úgy érezte, most lehet, hogy ő is kegyeltje lett az Istennek. Tán észrevette az Isten, hogy ő mindig jó embere volt,  „teremtően”. Meg azoknak is,  akiken

segíthetett, amikor magának azt megengedhette, mindig meg is tette. Belebújt a féltett, szép rakásos, ünneplős rokolyájába, a pruszlikot ej de sokat böködte, amíg ilyen szépre hímezte. A múltkor kikeményítette, szorosan a formájára rendezte. Kinyitja az faragott dobozkát, hogy a többsoros kalárist kivegye, s a nyakába tegye. Az utolsó mozdulattal a kötényt is ráigazgatta az elejére. Házhoz jött a szerencse, ez most az ő igazi ünnepe, hát felöltözött hozzá, hogy önmagát is méltónak érezze. Szép suhogós kendőt kötött a fejére, összekulcsolta a két kezét, s megpróbálta, álomba imádkozni magát.  Aztán eszébe jutott, le kellene írja azt amit érez, hogy meg kell tegye. Szeretett Pista fiam! Most olyan vagyok mint akinek, reggel még semmije, most megvan mindene. Elégedettséggel van tele a  lelkem. Azzal az örömmel, rákanyarítja azt is, a papírlapra, a házam a tiéd, gyermekem Pistike, nagyon szeretném, ha laknál benne. Sok kisgyerek  nőhetne fel benne. S elégedetten a kalácskájával, jólesően megtelt bendővel, telis –  tele volt a lelke, szíve ünnepi örömmel. Érezte, ő most az Isten igazi kegyeltje lett. S másnap nem ébredt meg reggelre, összekulcsolva maradtak a kezei, boldogan aludt el,  öregségében is méltósággal, hazaérve örökre.