Azt álmodtam,

hogy igen

nagy

magasságban,

ülök a felhő közepén

és nézegetek lefele,

átlátszóan

tükrösen,

tiszta volt ott

és szép minden.

Gyönyörű mindkét oldalról,

körbe és felfelé, szinte

érinthető az is

aminek a

létezéséről

sejtésem

sem volt

nekem,

igazgyöngy

füzéren ültem,

kényelmetlen.

Aranyosan

csillogott-villogott,

becsuktam a

szememet,

vakító volt és

én az

ezüstöt

szeretem.

Alul lent

sok-sok

apró

porszem

mozgott

járkált

le és fel.

Egy idő

után egyre

lassabban

mozogtak,

vontatott

lett a nyüzsgés,

meg-meg

akadtak,

lelassultak.

Tartottam tőle,

hogy bajuk lehet.

Így követtem a

szememmel

a mozgásukat,

egy darabig

néztem,

aztán

jól bele is

álmosodtam,

hála Isten

nem volt baj,

így magamat

jól kialudtam.

Másnap a fordítottját

álmodtam, aprócska

porszem voltam.

Láttam ott fent

valakit, akinél

lehetett a

kulcsa az én

 életemnek is.

Sokan voltunk

ott lent, némelyek

nagyon fáradtak, már

alig mozogtak, valahol

egy halk dobszót hallva

tán ritmusra, jártak körbe.

Elvonatkoztattam a dobtól,

ide is oda is szóltam, hogy

kimozdítsam az őket

elbűvölő dobszó

ritmusából,

haladva a

semmibe.

Természetes

mozdulatokra

késztettem őket, a

 szemük felfele néz,

én meg igyekszem,

úgy kommunikálni,

s éberen tartani őket,

ne menjenek még át.

Azt is láttatni próbálom,

beszélgetni jó dolog ám,

 szólaljanak ők is meg és

ne zárják össze a szájukat.

Nem jól mutatott a sok-sok

 ember ott, teljesen zártan.

Kommunikálni próbáltam,

kézzel-lábbal, vidámra

véve azt, ami nem az,

nem reagáltak sehogy.

Elnéztek mellettem és

átnéztek rajtam is.

Nem hagytam

annyiban, hozzá

vagyok szokva,

a megoldásokat

is bízott rám a

teremtő Isten.

Használjam én

azt amim van,

a gondolkodó

agyammal

kitaláltam,

hogyha nem

ismernek ők fel,

akkor elmondom,

hogy hol és mikor

találkoztunk már

egymással mi és

 mindannyian.

Megkérdeztem,

hogy vannak

azóta ők.

Nem is

reagáltak,

de hagyták,

mondjam csak.

Gondoltam, akkor

nem kísérletezek

tovább, hiszen

mindent

beleadva,

értük is

megtettem

annak idején.

Azóta, azokért

akik eljöttek ide,

amit csak tudtam.

Ha nem emlékeznek

már rá, hát továbblépek

akkor magamért teszek.

Még egy kísérlet,

hogy magammal

is el tudjak számolni,

hogy mindent megtettem.

Megszólalt valaki úgy maga

elé mondogatva, emlékszem

persze, hogy emlékszem,

hol van az már, nagyon

régen történt az,

nagyon régen.

Azóta  te sem

segítettél

már nekem.

Megértettem.

Nem akartam

a semmibe

beszélni,

így hát

elkezdtem

én felfele

nyújtani a

 kezeimet,

felváltva,

aztán meg

egyszerre.

Kérem, hahó,

kérem szépen,

én tudom,

hogy onnan

föntről átláthat

 mindent, ami

itt lent van,

itt vagyok,

itt, itt lent

a porban,

 kupacban.

Még nem

fejeztem be

 a sorsomat,

én, magának

meg csak egy

kézlegyintés

lenne tán.

Én meg, a

65. évemben

már megtettem

mindent érte, hogy

ne azt kelljen éreznem,

húzzam le a rolót, vegyem

tudomásul, hogy nem sikerült.

Persze az is lehet, ha én olyan

lennék, hogy a pénzszerzés is

annyira érdekelt volna, mint

az emberek mosolygós szeme,

valószínűleg, én nem ilyen módon

intézném, mert ez a Hazám nekem.

Emberiesként nem mindegy, hogy

ki mitől szenved, ne szenvedjen,

egy sem, hisz mindent megtett

azért, neki is jó élete legyen.

Tudja sokadik gyermekként,

sokszor kellett újra, meg

újra kezdenem, mások

akik nem értették,

hogy mit miért, de

   biza tettek ellenem.

Megbeszélni meg

nem is hagyták, így

okoztak igen sokat,

komoly hátrányokat.

Másról sem szólt az

életem, mint korrigálni

helyrehozni, bepótolni,

újratervezni, megint

és újra megoldani,

mert voltak akik

azt gondolták

megtehetik.

A sorsomat

átrendezik,

már a fékek

is kikoptak,

olyan régóta

van ez már így.

Nem volt kihez

fordulnom sem,

hiszen már le is

tudtak végleg.

Anélkül, hogy

tudnák, mit is

tartanék jónak,

vagy rossznak,

hiszen talán

 életemben

sem láttam

őket sohasem.

Én addig még csak,

 de tudtam róluk, hol és

hogyan munkálkodnak,

Le is írtam oda arról, amit

a saját szemeimmel láttam,

évek óta, hogy kommunikálnak

a Julamami fórumon engem le.

Ott négy napra csend is lett, azóta

nem tudom, maguknak csinálták azt,

de ugyanez bárkivel megtörténhet.

Ha lefele is nézne meg is látna,

én vagyok az a porban,

aki nyújtogatja a kezeit

felváltva, hátha akkor

talán jobban látja.

Viszont egyben

bocsánatot is

kérek, hiszen

a tegnapi

álmomban,

meg ott ültem,

fent a minden

tetején.

S onnan

valóban,

és tényleg

nem látszik

más, mint a

sok önmagukat

mozgásban tartó,

tán ringásnak is

hathat úgy  az,

porszemek

halmai csak.

Viszont az is

egészen jól hat,

ha onnan nézik,

úgy hallják, egy

kis dobzenére

mozognak,

tán még, ha

az ember

elég felületes

szépnek is hat.

Vigasztaló

viszont az,

hogy már

egyre

többen

nyújtogatják

felfele a kezüket,

s én rájöttem, hogy

rendben van minden.

Hiszen emberiesnek,

segítőnek születtem,

egyedül magamért,

úgysem lennék

képes tenni,

megint vannak a

miértek és teszem

azt amit éppen lehet.

Ha láttok oldalra néző

szemeket, hát ők azok,

akik miközben, úgy

tűnik, csak magukra

figyelnek, de másokért is

tesznek, ilyennek születtek.

Tanulj meg időben adni, ha adtál

elfogadni, hogy ne kelljen, ha

akarod ha nem, kapnod.

S a kettő közül ne is

lehessen választanod.

Szeretettel várlak benneteket,

az Általános műveltséget növelő

Tenyérolvasó., oktatásomra.

Európában, Magyarországon,

Pakson a HergálHázban,

vagy online, ha bárhol

is éltek a Világban.