2010 –  2020. Miért,

mennyit még.

Azt tudod-e már,

hol,  hogyan nehezen,

mennyi nekünk az elég.

Terhelhetők vagyunk-e még.

Aztán azt hittem most,

már beengednek oda,

jönnek és bemehetnek,

nekünk még nehezebb lett.

Nem lehet  átgondolni sem, a

hangulataikból eredők ezek.

Meddig még, hiszen most,

kezdődik el újra minden,

kiknek  jók az ismétlések.

Azt a, mennyivel feljebb,

fék nélkül mi lesz ebből.

A porszem valamiből és

annak függvényében,

miből, meddig, hova.

A csúcsig biza oda,

nincs kontrollja.

Másoknak meg,

van-e otthona,

már  nincs,

otthona.

Pedig,

el,

se

ment,

sehova.

nosza,

kósza

hírek

miatt,

szedett-

vedetten.

Hátrányos,

lett a helyzet,

alacsony szintre

került mindenki.

Megint  úgy  lett,

hogy a ravaszok,

tisztát mutatva,

hátadon állva,

eléd vonulva,

félre  tólva,

előtted,

hátha,

észre

sem,

veszed,

letudva,

lehúzva,

körbejárva,

leárnyékoltan,

hátha kifáradsz.

Vannak,

jó sokan.

Így, ahogy,

ilyen, amolyan, ki

ne tedd, a lábad.

Vagy futva sem  oldódik

már fel benned, az,

amivel megpakolnak.

A testedért teszel, a

lelkednek  is megjárna az,

fejlődj ahhoz, amiben vagy,

építsd fel a belső tartásodat.

Ah, ha  már semmi sem elég,

frissítettet láttatva, ravaszan,

gyorsan, kell  minden és kész.

Gondolkodik az ész, ravaszul

készen, a lehúzó áradatok.

Úgy, hiszitek, nem,

pontosan látják.

Nahát, nahát,

hagyják.

Van a Isten,

nem látjátok.

Kérdezzétek,

a nagyanyátok.

Utazgattok, már,

mindent  lehet,

hogy átlátnak

sokan rajtatok,

attól se tartotok.

Üres és

szürke,

több

ilyet

látok.

Éberen,

kell élni,

mi ez a már,

hátat sem,

fordíthatok.

Az ember,

az emberies,

nem olyan,

mint a ragadozó,

folyamatosan csak pénzéhes.

Attól, hogy az ember másképp,

többletes, még nem fölösleges.

Tanulni is lehetne, hátha a

 sorsukra  ráismerve,

 felépítenék magukat.

Tartalmas lehetne az időzés,

önmagukért és nem a többiek

fokozottabb leterheléséért tennének.

A szép, jó, világukra rálelnének.

Ha mindig, tagadásban

maradnak,

fejlődni,

nem

tudnak.

Kinek,

jó éjszakát

kívánok.

más időben,

szép napot.

Ah,  úgy látom,

emberségesek is,

sokan  vagytok,

megemelem,

ám a kalapot.

Itt van-e,  vagy hova lett,

 van-e,  saját hazátok,  ugye  a

 hazánkba, nemcsak lazulni jártok.

Ezen már elgondolkodtatok-e,

mindennek megvan a miértje.

Itt élek ebben a csodánkban,

a születési helyemen, épp, hogy.

Várok,  várok,  várakozom,  hátha,

megjön a vevője a feltaláltamnak.

S amikor kint vagyok  a soraimmal,

ezzel a lehetőségemmel, a Világban,

olyan mintha ott lehetnék emberségesen.

Pedig el sem  hagytam a Hazámat, a házunkat.

Kedvencem lett, ez a reggeli gondolatom.

Otthon vagyok,

amikor a kicsikben,

már,  megláthatom magamat.

Nem  mentem sehova,

a Világ mégis itt van nálam.