Lehet azt gondolni, hogy nekem már mindegy
lehet, ha sikerült a lehetőségekből kizárni.
Gyakran még bevételem sem volt, nagyon
kellett tudni, hogyan oldjuk meg azt, ami
azáltal keletkezett hiányként, nem szeretek
rágondolni, mert fájdalmat okoznék magamnak.
Miközben az lett volna a feladatuk abban amit
felvállaltak, hogy a lehetőségeimet kapjam meg.
Talán az enyhébbel úsztam meg, a többieknek
lehet ráment mindenük, anyagi síkon, a
tudásomnak a szintje alá kerültem.
Remélem ez nem ismétlődik most meg.
Meddig várjak a 70. évemben vagyok, át
szeretném adni a tudásomat, az intelligens,
okos, emberséges sokaság tudjon róla, van.
Attól kezdve, nem jöttek be a hívások felém,
a kimenők is átmentek valahol nem jogosan.
Meg kellett látnom, hogy úgy is működnek,
vannak olyanok, akik erőből oldják meg azt,
amit mások intelligens módon kommunikálva.
Tiz éve tart már azon is túl van, hogy meddig
nem vállalják fel, hogy Magyarországon van
egy asszony, aki feltalált valami fontosat azt
nem tudom, viszont nem adom fel, kivárom.
A sorsomnak megélem minden pillantát annak
ami épp adott, festek, írok, mivel nem jutott el az
információ még sok emberhez, hogy feltaláltam.
Nem szeretnék valószínűleg, hogy rajtuk kívűl
másoknak is sikerüljön a sorsuk, pedig nagyon
nagy tévedésben vannak, amit megszereztek,
úgy, hogy azt nem vették meg, nem fizették ki
annak az elvárható árát, nem lehet az övék.
Nincsen bennük annak az energiája mint
az ahhoz járó szintű tudásuk energiája.
Nem hozhat sikereket, esetleg csak
addig, amíg nem jönnek rá mindazok,
akik a látszatnak hittek, nem működik.
Azt nem nekik szánta az Isten tehetségül.
A lényege, hogy nem nyugodtam abba se bele,
tettem a dolgomat, gyakoroltam a hivatásom
akkor úgy és abban amiben lehetett nekem.
Lelkes, szíves, gondolkodó szintem alá nem
mentem, apró porszemként gyakoroltam azt
amit feladatként az emberek a Világból hoztak.
Megélem a mindennapos sikereimet, igen sokat,
nem volt akkora hatással rám, elszigetelődtem tőle,
nem is voltam otthon soha az ő megrögzöttségükben.
Tudtam, láttam, éreztem, fejlődtem általa is rendesen.
Lenne mit tanulniuk most, nem kell a bocsánatkérés,
ha majd elmúlt az a pénzszerelem, jusson eszükbe,
mennyi hátrányt, hiányt, megaláztatást éltünk át.
Nem kérdeznek, csak döntenek felettünk, mint a
magatehetetlen gyermekek felett szoktak ők,
akik nem tudják, a gyermekeknek akkor is jár
az agyuk és ki mikortól, mindenre emlékszik.
A régi jól bevált módszerek elavultak, a 2017.
évben az emberek gondolkodva, átlátva élnek.
Gyakran nem beszélnek róla, ne legyen bajuk,
abból ami természetes lenne, ez a mi Hazánk is.
Azért, hogy amit kitaláltak végigvigyék, azon is
el lehetne gondolkodni, ha olyanok lennénk mi
emberiesek, mint ők maguk. Ezzel a rálátással,
kihallással, megérzéssel, gondolkodással talán,
nekik is jobb lenne, általunk már át is láthatnák.
Mert, ha nem a saját kútfőjéből való a gondolat,
hát bizony az gyakran nagy kavarcot is okozhat.
Arra meg végképp nem is gondolnak, hogy ők a
sarjaiknak, generációsan mennyi bajt okoznak,
belehelyezve őket a még meg nem illető helyre.
Ha túlzottan kiemelik őket, saját maguk fölé, igen
gyorsan nevetségessé válhatnak ott ők, nem okosak,
se intelligencia, sem nem emberies, mintha nem egy
nyelven beszélnének, csak mondják a betanultakat.
Pedig a némi nemű felzárkózás oda, már tanulható.
Óriásiak a szintkülönbségek, nem megy át a szó, a
magas rezgésűeknek az is kihallható, érezhető.
A jól bebugyolált üres beszédük, megfejthető.
Valami nagyon fontosat bízott rám az Isten.
Tudta, hogy szenvedtem annyit én is már,
elbírok a nehézzel, el tudom adni ezt.
Általános műveltséget növelő
„Tenyérolvasó”, a Julamamival.
Különös oktatás, nevelés, értetek.
Összeállt, beérett az átadására, így
nem vesződnék ennyit vele tovább,
eladnám olyan embernek aki tudja,
mit vesz meg ezzel a tudásanyaggal.
A végső ponton úgy is eladom, ha
nem Hazám szülöttje veszi meg,
értse az anyanyelvünket, sőt
gondolkodni is tudjon általa.
Nemcsak az én kiváltságom ez,
tudtam mi zajlik körülöttem,
láttam,
amit
mások
tán még nem.
Akik meg látták,
túl lehettek már rajta,
beálltak a nemlétező sorba,
voltak akik ijedtükben el
is költöztek már innen.
Nem tudom mit jelent
a pénz hatalma,
viszont látszik az is.
Nem volt a racionális
oldalamról tudomásom se,
botcsinálta üzletasszonyként.
Jó érzékkel tudtam, mi
az amibe ne menjek bele.
Olyan volt mint egy főpróba,
az emberek nem hitték el amit
láttak és ők ezt pontosan tudták,
hiszen sokszor kipróbálhatták már.
Sokat fejlődtem, erősödött a lelkem
azok által is, olyan volt mint egy erős
bátorságpróba, megmarad ha kibírja.
Tulajdonképpen megerősített abban,
amit látok, megérzem, ki is hallom.
Ki mint tesz, az vele is úgy lesz, ezt
tapasztalom, hogy magukra veszik
a mások által, rájuk rakottakat is.
Aki ismeri a saját sorsát, nem tud
és nem is akar kibújni alóla, azt éli.
Törleszti a sok nehezítettet, egyszer
csak azt észlelheti, megérkezett a jó,
átfordult a sorsa, ő is megcsinálta.
Emberies, van tartása, méltósága.
Reméltem, hogy beengednek és
teszem a dolgomat, s azáltal a
gyermekek, fiatalok is tudják,
amit látnak éreznek az van,
fontos a belső kontrolljuk.
Hiszen a legkevesebb szülő
hiszi el az olyan mesének
tűnő történeteket, amiket
a gyermekek megpróbálnak
közvetíteni most is, a szüleik felé.
A gond az, ha a gyermekük magasabb
lélekrezgésben van mint ők maguk, valaha.
Na itt jött az, hogy ez lesz talán amikor végre,
beengednek, mert tudják, tudok fordító lenni,
még megelőzésben, a beszélgetéseink alatt.
Én finoman a saját szavaimmal, rávezetem a
gyermeket, fiatalt, arra, hogy én látom
azt amit mond és értem is miről szól.
Emberiesnek születtem, az vagyok.
Nehéz dolgom van 10 éve, amikor
felkért egy nő, hogy költözzek el.
Mert ő megérkezett, betölti a
helyemet, a tanítványaival,
gazdasági szakembernek
pszichológusnak mondta
magát, ne meg jósnőnek is.
Közölte, hogy sok helyen már
vannak irodái, nem kíváncsiként
hát, nem mentem bele az
egyszerűbb részébe, hogy
ne menjek ki az utcára se.
El kell meséljem itt, hogy
akik most vannak benne,
a nehezeikben, lássák nem
futottam el innen, maradtam.
Viszont nem létezem azoknak
a szemében, akik eltervezték,
hogy költözzek el innen, mert
úgy kényelmesen alkothatnak.
Sikerült hát, ember nem teszi be
a lábát a szülőhelyemről hozzám.
Hallom néha, azt is, hogy mennyire
durván, bátrak a lejáratásomban, ah.
Minden hátrányát megélem a
döntésemnek, mert ez olyan,
mintha egy zsinegen rángatnának.
Úgy döntöttek, kiiktatnak, nem vagyok,
ott tévedtek, hogy ijedtemben kifutottam
az online Világába és ott tanultam meg,
ezt a hátrányos helyzetemet kezelni.
Összeülnek, valamit kitalálnak és aztán
megvalósítják rajtunk az óriás fékeikkel.
Hallom, látom, hogy nem találják a kiutat
tulajdonképpen ugyanebből, csak nagyban.
A megoldást nekem szánta az Isten, azzal,
hogy összefüggésében tudom magyarázni
és oktatni, azt a nevelésben is hasznosítom.
Kontrollja van mindenkinek a tenyerében,
nem lehet mellébeszélni, a saját térképünk.
Már mások is rájöhetnének, a gyermekek
nemcsak mesélnek, át is élik a helyzeteiket.
Hiszen tisztán kihallják, megérzik, átlátják, a
felnőttek meg igyekeznek jól megmagyarázni.
Talán nem kellene csodálkozni, hogy eltávolodnak
azok a gyermekek, fiatalok, akiknél ez már élesben van.
Valamiről beszél a felnőtt és tőle is elvárja, miközben ő meg
teljesen másképp él, olyan mintha a szemébe hazudna a sarjának,
csak ők azt, hogy a gyermekek ezt látják, tudják, nem is gondolják.
Ugyan mennyire kell szeresse ahhoz a gyermek a szüleit, hogy olyan
hosszan, kitartóan, mégis próbálkozik, törekszik a tiszta szavakért.
A felnőtt meg mivel ő nem látja át, nem hallja ki, nem érzi meg azt,
a legenyhébb változatban, a sarját szemtelennek tartja, jól meg is
dorgálja, figyelmezteti rá, hogy hagyja abba, mert erőpróbát tesz.
Ha még az sem használ jönnek a megvonások, meg a befenyítések,
egyéb 100 éves változatok, amik felett vannak már a gyermekeik.
Magasabb lélekrezgésben születtek, amiket a szüleiknek még meg
és át kellett élnie, nekik már nem lenne szükséges az ismétlés se.
Hiszen akkor a szüleik meg miért szenvedték volna meg és lettek
azoktól, vagy fegyelmezettek, vagy ha túlzásba vitték a mondjuk,
nevezzük így a „szigort”, esetleg a szüleiktől nagyon eltávolodtak.
Elszakadtak a szálak és már nem is kommunikálnak, nincs miről.
Én a saját és generációs határaikat fedeztem fel a tenyereikben
az embereknek, kívül hagyva, a tudásomat nem kontrollálva, de
lefékezve, bekategorizálva, íme itt vagyok, összeért a tudásom.
Adnám át ezt, a szülőkkel együtt a gyermekeknek, fiataloknak,
hogy ne legyen ebből végleges állapot, ne szakadjanak szét
az eddig jól működött családok, hogy megláthassák azt.
Miért is különböznek családon belül is annyira és még
időben jöjjenek rá, náluk is otthon van a saját csoda.
Várom a kérdéseiket, ha az érdeklődésük arra
irányul, miben segíthet, ha megtanulják tőlem, a
többit a hivatásomban átéltem, a 27. évem ez.
Magyarországról,
Pakson a Hergál Házból,
szeretettel.