Hagyjad nyugodtan, a ki nem nőtt szárnyaidat.
A legjobb, ami történhet veled, az,
hogy minden körülmények
között, emberséges
maradsz.
Vajon
mondta-e
bárki is, aki,
hitelesen szólt, ah.
Amikor túllépette ah,
a sajátjaival, a kezelhetőt.
A maguk fölé helyezettben,
ártanak maguknak s azzal,
a saját sarjaiknak, ah.
Nem élhették át, azt,
ami a belső tartásukat,
megerősítette volna, a
hozzájuk, merészen,
kitalált feladatukra.
A nevesedése közben,
kinek mennyi jót, lenne
fontos tennie, ahhoz,
hogy emberies
maradjon.
Utalt-e
valaki,
arra,
hogy
ismerni, a
feladatát, fontos.
Ne vállaljon olyat,
amit ő nem láthat át,
mások szerint, jó az.
Ne várjon el, senkitől,
olyat ahol még nem tart.
Ah, tudja-e, honnan indult,
tett-e már, azért, ami ott van,
a látszatosban. Vagy, csak, az
a fontos, úgy sem láthatnak,
mást, mint amit mutatnak,
az éppen, aktuálisak, ah.
A gazdag szegények,
nem véletlenül,
akadhatott, a
kezembe,
egykor.
Amikor,
gyermekként,
két necchálóval,
hordtam haza,
a könyveket.
Messze volt,
tőlünk a könyvtár.
Nem volt akkor
más, mint az
olvasás.
Átsegített,
akkor, azon a
nehézen, hinnye.
Sok „nagy ember”,
életét ismerhettem,
a könyvekből meg.
Sokszor adott vigaszt,
ha másom, nem volt, akkor,
hogy nem volt sokkal különb,
sokaknak, akkor sem a sorsuk.
Sokan, keresték az útjukat,
tanultak, olvastak, hogy
le ne épüljenek, hinnye.
Amikor feltételezed,
ah, mások is olvasottak,
tanultak, intelligensek.
Nem is gondolod, hinnye,
hogy amit látsz, annak, a
mögöttese, teljesen más.
Hiába várod, hogy majd,
mutatják, neked, a helyes
utat, ha mindenkinél, más az.
Amikor már a sorsodat élheted,
fel sem fogod, óriási, a kegyed.
Valaki a családtagjaid közül,
megcsinálta az alapot,
amire állhatsz,
majd,
vagy
éppen,
ah, legott.
Gyűjtőnév, az
önismereti oktatás.
Néha fáj már csak, ha
arra gondolok, ugyan,
kiknek, köszönhetem.
Maradtam, a semmiben,
nem engedtek, még be, ah.
Nem látják át, nem hallják ki,
nem érzik meg, sokan, azt amitől,
a sajátjaik is, szenvedhetnek, ah.
Elfogadóan megint az ismétlésben,
elölről kezdek, mindent, körbejárok.
Nem mint a nyomtató lovacska, hinnye,
leginkább, írom, a másoknak nehezet, a
szerintem, „kiteljesítős” könyvemet.
Kommunikálni, kommunikálni,
legalább egymás között,
megbeszélni, nem
lépni át rajta.
Mintha nem
is létezne, ah,
vagy, lett volna, a
generációs feladata.
Vannak, akik nem
csinálták még meg,
az alapot sem, az
ő sarjaik meg, ah,
attól szenvednek.
Vannak, akik, olyan
magasságokban
élnek, amit nekik,
„sorsszerűen”,
most se lehetne.
A mások terheit,
ne vedd a nyakadba,
náluk van a megoldása.
Kinek, mit fontos tanulnia,
elvégezni a gyakorlatban,
egészséges körforgásban.
Múlt, jelen, jövő,
boldogulni tanulj,
( most), ah és ne
majd álmodban.
Mire alapozzon, a
sarjad, ha az neki,
sem tartást, se
méltóságot,
nem adhat.
Ismerjed meg,
fontos a sorsod, a
generációs jeled.
Magyarországról,
Pakson a Hergál
Házból. Szeretettel.
Julamami