Ide a jó öreg bocsánatot, köszönöm, hogy van.
Fontos-e még, odafigyelnek-e az emberek, mit
miért úgy tesznek. Számítanak-e még azok,
akik abban élnek, amiről éppen
ah, beszélnek.
Kérdezik-e
a segítő oldalt, mint
az abban jól jártasakat, hinnye.
Vagy csak az a fontos, hogy kész
a mű, hű de mű. Ha majd elmúlik
a látszat, kilátszanak a többiek
számára nem jelentős dolgok.
Ide kapnak – oda kapnak, tán,
majd csak, nem veszik észre
a többiek, a mesterkéltségeket.
Éppen miből csinálnak a valóságnál,
az élhetőről szólónál nagyobb ügyet.
A fontosság látszatára adva élnek,
a többiek meg keresik a napi reményüket.
Amikor azt hiszik, hogy végre talaj van a talpaik
alatt, újabb túlélési feladatokat kapnak, nem róluk
szól az sem és lassan már semmi ami hétköznapi lehet.
Vannak akik az ünnepségek után ácsingóznak
folyamatosan, mást mutatnának,
szebbet, jobbat, mint ami bennük van.
Ah, ugyan, hogy tervezhetnének sorsokat, mikor
figyelhetnének a generációs feladataikra. Ha mindig
csak a másoknak fontos napokra készülhetnek, hogy
megfeleljenek. Ugyan miért nem a valóság a jó minta,
miért nem mondják, nem életszerű, hanem csak játék.
Lehetne, hogy a nagy játékosság, ne gátoljon másokat.
Mindannyiunk Hazája ez itt, ide születtünk, itt élünk,
ide teremtjük a jót és a szépet, hogy benne élhessünk.
Ne csak kommunikálj, a valóság fontos, megalapoz,
belső tartást ad, megmarad az emberi méltóságod.
Minden valóságoshoz, jó szerencsét kívánok.
