Érzi nehéz a szeme,
innia kell egy kávét,
nem engedheti
meg magának,
hogy a fáradtsága,
erősebb legyen nála.
Megvigasztalja magát
gyorsan, ahhoz ahonnan
indult, mennyivel jobb
a dolga van neki.
Mennyit
küszködtek
a szülei, hogy
voltak képesek.
A nem megfizetett
munkákból összerakni
a szükséges filléreket.
Miközben nap mint nap,
akadt valaki, aki csak a saját,
egy ügyében volt jártas és nem
látta meg azt, mások is léteznek.
Alacsony rezgésben fel sem fogta
azt, hát legalább ne ártson és nem
szabadna önmaga fölött úgy élnie.
Tiszteletlenül megbántotta azokat,
akik valami oknál fogva, nem jutnak
bele, a jó minőségű élet közelébe sem.
Nem szégyenkeztek a szülei sohasem,
akkor sem, ha a lekicsinylő tekintetek,
átvillantak rajtuk. Azt sugallva feléjük,
ugye látszik, mennyivel különbek
ők maguk, hiszen
mindenük
megvan.
Amiről
a többiek,
nem álmodhatnak,
még az is, amire soha
nem gondolhattak volna.
Fizetés után még nyitva volt a
kisbolt, kézen fogta őket az apjuk,
a háromszögű zacskó aljában, mind a
hármuknak külön, lett ánizsos cukorka.
A tehetségüket senki sem vehette el tőlük,
boldogulni tanultak a sokféle hatások által, a szorgalmas,
kitartó munkájukkal teremtettek, jó tartást kaptak általa.
Ehhez, ej de sokszor voltak a megaláztatásoktól könnyesek
a szemek, amik ragyogtak minden sikeres lépésüknél.
Úgy látta őket, mint a kincseket, akiknek lehetőségük
lesz megélni azt, amit ők még nem élhettek addig meg.
Közben hoztak egy beteget, megcsúszott, nem akarta
elengedni, amit az automatából éppen felvett, beverte
a gép sarkába a homlokát, megsérült mind a két szeme.
Hozzáfog letisztítani a sebet, felismeri a kezelés közben,
látszik már, rájött ő gyermekként átélte a megaláztatást.
Folyik a könnye, nagyobb az érzése, mint a fájdalma, hát,
megmutatta neki az Isten, sírva mondta, bocsásson meg.
Mindkettejüknek az volt az eszében, hogy amikor nagyon
kicsi leányka volt, mennyire megbántotta, ő előtte az apját.
Kérték tőle az elvégzett munka díját, (de sürgős tán nincs),
mondta fennhangon, magára büszkén, hogy neki sok van.
Nyelt egyet, nem tudott megszólalni, koncentrálnia volt
muszáj, megtudjuk menteni a szemeit mondta, teljesen
nyugodtan. A bizalom ott volt a levegőben, ment és
helyrehozta, ami a nagytestű emberrel megesett.
Sóhajt egy egészségeset, hálás a szüleinek, hogy
hagyták úgy felnőni, ahogy mutatta a saját,
hozott tehetségét, hát orvos lett belőle.
Meg is köszöni naponta az Istennek.
Nehéz, a segítő emberieseknek,
de a sorsukkal megmutatják,
a sarjaiknak, az értelmes
élet, mennyivel szebb.
A tartás és méltóság,
velünk született.
A talpalatnyi
talajnak a
biztos
létét,
kaptuk. A hova
tartozásunkért, az
Istentől, amikor ide, a
Hazánkba megszülettünk.
Szeretettel.
Julamami