Fordítóra lenne szükség, hogy az arra igényesek, értsék egymást,
a tapasztalatom az, elbeszélnek egymás mellett az emberek.
A lelkes, szíves, gondolkodó énünk, megkéri a magáét ám,
nem üresedésre szánta a teremtő, az emberségeseket, azt a.
Arányában sok, ami úgy hat, mintha élhető lenne, de nem az.
Ugyan hányan igazgatják a hétköznapokba az ünnepeinket, ah.
Eladásra érett az általam meg és feltalált, megrajzoltam, hinnye.
Hiányzott néhány méter ahhoz, hogy a fordulásnál, szabadon, a
hirtelen iramtól, jól megérdemelt robogásban, ütközés nélkül,
sikerüljön megállni nekik, épségben, a nagy életörömükben.
Tele volt az udvar mozgással, mint régen a családunkban,
a hétköznapi ünnepekkor, amikor együtt időztünk.
Megértettem az életükből sokat,
a gazda szemével néztem
a megelégedetten,
jóllakott,
jószágokat.
Kaptak mindketten,
jó minőségű étkeket, ahogy az
illett, jöttek a simogatásért gyakran.
Öröm volt bennem, hogy ugyan, még addig
nem csináltam olyat, mégis szépen gyarapodtak.
Bár állatok voltak, nem tartottam őket ridegen,
nem neveltem el attól, amit hoztak a génjeikben.
Visszamentek a többiekhez, remélem jó mintát
mutatva élnek, nem bántják a többieket.
Megmutatják hol szükséges
fordulni, a vágtában,
hogy sérülése ne
essen senkinek se.
Önismereti oktatás,
a lerajzoltam általi nevelés,
jól működik. Ha van alázata ahhoz,
hogy az oktatásomra bejelentkezik és
végigtanulja, a nagyon nehezet, érdemes.
Azt tudom ígérni, hogy szintet vált közben,
nem is egyszer, annyiszor, amennyit magához
vesz, a nehezet tanulva, hiszen minden átmegy.
Mindenki úgy veszi magához a tudást, amennyit
éppen akkor, azon alkalomkor a nehézből elbír.
Én már értem, hogy alázat nélkül nem megy,
előbb – utóbb mindenki megfogja érteni.
A tudásért néha a szintek alá szükséges
menni, ha azt is meg szeretnék tanulni,
amiből csak egy van, magam találtam fel.
Megszoktam az egyszerűben, ha a nehezet
választottam, így jártam, tudtam mit vállalok.
Generációs feladatokat vállaltam fel azért, hogy
ne kelljen szomorkodnom nap mint nap, mert nincsen
hova átadnom. A gyakorlatból meríthettem, inkább a nehezet
választottam, nem éreztem jónak, sem szépnek a mondvacsináltat.
Ugyan elmondják-e egymásnak az emberek a hétköznapjaikban azt,
hogy adni tudunk igazán, azt hoztuk, nélküle jól nem is fejlődhetünk.
Valószínűleg, nem meri már megmondani azt, a vezetést vállaltnak,
tisztelettel, alkalmazkodva, alázatot gyakorolva, jó vezető lehetne.
Van az Isten tudom, ez is oda tartozik, a hétköznapi alázatomhoz.
