Csoda, ahogy a segítséget odaugatta … 2018.10.06. https://julamami.com

Rajzol a jó öreg, a kis fekete gubanc, a legszebb rajza.

Nagyon ragaszkodtak egymáshoz,

akkor egyszer, érte, a

( kicsi barátja)

életéért

ugatott.

Hívta a

gazdáját,

meg azokat,

 akik kihallották, az

 ugatásából, oda ugatná,

a segítséget, ahogy bírja.

Mert erősebb a vihar nála.

Szomjas lett, a kicsi árva,

megettek mindent, amit

a hirtelen adódott,

szülei odaraktak.

A vakarcs

sós volt,

kívánta

utána,

az oltó vizet.

Kapálni mentek

a felnőttek, sokan

jókedvűen, dolgoztak.

Ment a fiúcska, az érzése,

a loccsanásnak vélt hangok, a

  remélt, szomját oltó után. Az járt

az eszében, az édesanyjával, ha

kapálni voltak, a kertjük végében,

mindig ittak egy jóízűt. A jó munka

örömére,  az (édi), úgy mondta.

Ott tanulta meg, a víznek is van

hangja, hogy azzal, a szomjasat

odacsalogatva, magából itassa.

Ezért sietésre fogja az apró lábait.

Egyre erősebben hallatszott, a

csobbanások hangja, ahogy

a víztömeg csapódott a

folyó partjának.

Szalad a hangok

után, szerencsére,

ahogy odaértek, egy

hozzájuk képest, hatalmasat

csapódott, a víztömeg, a partnak.

Hátrahőköltek, csuromvizesek lettek,

a víz ereje, földobta őket egy bokorhoz,

aminek az alján, egy gödrös rés volt.

Mint egy bölcsőt, tálalta nekik, a

 természet, a védelmükre.

A vizes talajon nem

tudtak kimászni

belőle.

Közelebb

húzódtak hát,

a bokor tövéhez,

mint egy védelemhez.

A két vizes apróság, így hát,

egymás mellett, fáradtak bele,

az életüket megmentő, alvásba.

Belealudtak, a hüppögésbe,

a vacogás, egymáshoz

rendezte, őket.

Nem felejti el

azt az érzést.

Ahogy rázta a hideg,

nagyon fázott, a víz meg,

egyre közelebb csapdosott.

Teljesen ki voltak szolgáltatva, az

 elemeknek, semmit se tehettek.

Amit a szél vágott oda oldalról, az

esőből, csípte a bőrét, szakadt

a könnye. A legerősebb

érzése a szomjúság volt.

Ment volna a víztömeg

után. A kis gubanc meg,

igyekezett nagyon,

tiszta erejéből,

ráugrált, hogy

visszahuppanjon.

Belemélyedt a lába,

 körbefogta az agyagos

talaj, így, talpon maradt.

A még erősen kölyökkutya,

érezte, nagy bajban vannak.

Vicsorogva ugatott, ne menj

oda, ne menj oda, emberi

nyelvre fordítva.

Küzdenek ők

ketten, a kicsi a

vízért, ő meg, az

újdonsült barátjáért.

Eszébe jut, hogyan terelte,

őket az ő anyjuk, amikor, többen,

voltak ők egy falkában, mint amivel,

könnyen elbírt volna. Hangosabbra

váltotta az ugatását, amikor már,

 azt látta, nehezen bír el velük.

Elhagynák, a biztonságos,

 számára még átlátható,

terelhető távolságot.

Átváltott haragosra,

körbejárta a kicsit,

ne menjen sehova.

Ott biztonságban van.

Gyors váltásokkal adta

a tudtára annak aki, kihallja,

egyedül nem bír el, a gonddal.

Megfordult a szél, megmentette

életüket, a kitartó ugatásával, mert

érkezett, a gyapjúszagú, érezte.

Közeledett, nem láttak semmit,

abban, az embertelen viharban, de

 mindketten tudták, megmenekültek.

Tolta magát, előre, az eső, meg az erős,

viharos szél, sem tarthatta vissza.

Sokan keresték már a kicsiket,

hangfoszlányokat hallott a

kicsi eb, rekedten, de ugatott.

Segített megtalálni a gyermeket,

 odaugatta, az életüket mentőt.

A földről felkapta a vállára,

a csupa láz gyermeket.

Amilyen gyorsan lehet,

fordult vissza, segítette őt

már a szél, még az eső

is lendített rajta.

Szólította volna,

a kölyökkutyát, de

 nem volt még neve.

Ó milyen hálátlanok

voltak vele, ugyan,

 hogyan

szólítsa.

Abban a

pillanatban érezte,

az orra hegyét a kutyusnak,

a lábaszárát megérintette vele.

Lenyúlt fölkapta a kicsi árva mellé,

a mellkasára rakta, mindkét karjával,

magához szorította, mindkettőjüket.

Azt érezte, hirtelen, megvan mindene.

Megrogytak a térdei a meghatottságtól,

de nem tudott elesni, mert váll a vállal,

körbefogták. Szinte, maguk mellett,

tartották, tolták előre, mint egy

győztes társaság. Hiszen,

a kicsi emberpalántát,

meg az ember barátját,

a hűségeset, megtalálták.AlternatívMagyarországról,

Pakson a Hergál

Házból. Szeretettel,

Julamami