Ah, úgy érzed megáll az ész,
habokat szelve, mint egy,
tengerész, úgy élve,
nem lenne, gátja sem.
Ah, sorstalanul sodródva,
nem nálad a sorsod lapátja.
Hol erre, máskor meg,
amarra vinne, a hol kicsi,
hol meg nagy hullám, ah.
Sodródva parthoz csapva,
vagy, azt is látva, milyen,
könnyen veszik mások.
Ugyan, mit remélsz,
ha sosem vagy,
elégedett
azzal,
amit
elérhetnél.
Úgy nevezem,
sorsszerűség,
van mindenkinek,
ha akarja, ha nem.
Mindig másokat
utánzol, vagy őket,
legyőzni, igyekszel.
Nem ügyelsz, arra sem,
hogy kikopik az emberies
belőled, a lelked, pőre lesz.
Az eredmény a lényeg, hogy
aközben, ki mit veszített el,
mi dolgod vele, vigyázott
volna jobban, hinnye.
Nincs térlátásod,
nem látod hát, át,
összefüggésében.
Mint egy száguldó
motorkerékpár.
Hegyről, csúcsra,
rohanva, sietve,
száguldva, csak a
por látszik utánad.
Vannak, akiknek, a
szemét is, ah, irritálja.
Nézik könnybe lábadva,
mert, nem, hisznek a
szemüknek, mit látnak.
A vezetés egy érzés,
ha nem tapasztalva
haladtál, nincsen
benned, annak, a,
felelőssége sem.
Meg se, érinthet,
hogy porszemek,
vagyunk mi mind.
Fontos részei,
az egésznek, ah.
Nehogy a völgyek,
látványa felidézze,
benned a jót, a szépet.
Pihenjél, kicsit, meg,
átláthatnád a lényeget.
Ha, nem tudsz róla, nem
látod, nem fájhat a látványa.
Igazolni látszik jó az elgondolás,
amivel, amiben, mások, kínlódnak,
az nincs is, hiszen nem látod, hinnye.
Minden a legnagyobb rendben van,
ha végleg elszakadnál, a valóságtól,
majd, ki simogatja meg, a fejedet.
Vagy veregeti meg a válladat,
emeli meg a kalapját előtted.
Köszöni meg, neked, mint az
ő szülőjének, amit tehettél érte.
A saját szinteden, azt már felfogva,
amire, képes voltál, a helyzetben,
önmagadhoz képest és felelősen.
Megértve, alázattal az életszerűt,
már átlátva, nem maradsz magadra.
Amit nem hoztál, hát tanuljad, amiben
tehetséges vagy, emberiesen gyakoroljad.
Magyarországról, Pakson a Hergál
Házból. Szeretettel. Julamami