Akkor még nem tudtam,
hogy az emberek között van-e,
s mekkora a lélekszint különbség.
Tíz éve, hogy megláttam, kihallom,
a pénzt felvállalják, a lelküket nem.
Hát így, mit is keresek, mire is
várok itt én,
ezen a helyen,
amikor így bánik
velem és velünk,
tíz éve visszük már.
A férjem igazolványai
az ő feltört autójából
tűntek el a ház elől, az
egyik felnőttemé egy
teremből a ruháiból.
Az autóból ellopott
igazolványaimmal,
nekem, ki tudja kik
és mennyi kárt is
okozhattak nekünk.
Jöttek ide biza,
céges levelek,
át nem vettük
őket, de ma
már tudom,
meg kellett
volna nézetni
azt ott, ahol be
lettek ide írva,
mint lakhatás,
vagy telephely.
Az emberek lelkeit
mentve tettem ott,
és gyakoroltam a
hivatásomat én itt is.
Gondolni se mertem
és aligha hittem is el,
kik voltak, többen-e
és milyen károkat
okoztak közben a
szeretteimnek.
Nem is egyedül
lehetek itt ezzel,
felvállalva írom le.
Mára már, sokszor
terveztem én el,
a költözést is,
de hol a
szeretteim,
hol a kötelesség,
hol meg a be nem
fejeztem a sorsomat,
érzés tartott itt meg.
Rájöttem nem tehetek
mást, mint leélem e helyen,
az életemet, ahogy lehet,
mert ez a
hely az, ahol
megszülettem,
többnyire nehezet,
de azért jókat is adott.
A megelőzés életútjára vitt,
1999. óta kitűnő megajánlott,
diplomásként is tapasztalhatok.
Kommunikálni is az élet tanított,
így a hivatásommá is válhatott.
Innen szaladtam a netre ijedtemben, s
ismertem meg az online világot, azóta
átlátni, megérezni, kihallani oktatok.
Előtte, ide is teremthettem én,
azt a sok jót és a szépet is,
amiben én is élhetnék itt.
Ez az a hely is, ahol a
szeretet, a remény, a
talpam alattnyi föld,
meg is fogott, ez a
hely a Hazám,
nekem is, mint
másoknak, nem
hagyom el, mert itt
a Hazaszeretetnek
érzése érintett meg.
Itt tisztelnek meg oly
sokan a Világból és
mindenfelől és
sokan mindenféle
emberek engemet.
Itt teremtettük meg
azt, amiért elfordultak
az emberek, pedig ha
tudnák azt is, amit én
már akkor tudtam,
rendesen bántak
volna és azonnal.
Lehet-e erősebb
bármi is annál,
az emberies
erőnél, amivel
megszülettünk.
Kiteljesedhetne
mindenki és itt is,
ha értenék is azt a
feladatot és mind,
amit felvállaltak.
Vannak akik
keserűségük
hozadékaként,
helyzetbe hozzák
a többieket is, mert
felételezik, hogy akkor,
azzal meglett az elégtételük nekik.
Boldogulni, élni az oktató nővértől is,
kitűnő orvosok, ápolók mellett, még
az emberek tiszteletét, az ápolást,
és a hivatásunknak a becsületét is,
de többnyire egyedül tanultam,
mire felnőhettem volna, özvegy
lettem. Egy pocaklakóval és
egy kicsinykével, az életet
úgyis, megélni tanultam.
Néha eszembe jut, hogy
tán azoknak mennyi ilyet,
adott vajon a múlja, hogy
nem is gondolnak arra,
másoknak is van sorsa.
Élni és élni hagyni, hisz
apró fontos porszemek
vagyunk, mi mindannyian.
Hát nem a pénz csinál ilyenné
bennünket sem, mi emberiesek
vagyunk, erős a belső tartásunk.
Tudjuk mi a generációs dolgunk,
megcsináljuk, éljük a nehezét.
Más sorsot hoztunk, más a
generációs feladatunk, ha azt
még valaki nem is tudja, esetleg
neki is lenne generációs hozottja.
Akkor miszerint és ki szerint adja,
meg a családjának azt, ami most,
lenne az ő dolga. Vagy tudja-e azt,
hogy mi lenne akkor is az ő dolga,
ha az anyagi síkját elérte. Nehogy
ártson vele magának, se a családja
egyetlen tagjának ne, a feladatait ő,
tudomásul nem veszi, meghagyja nekik.
Mindenkinek megvan, és generációsan
is a saját határa, ha teljesítette mindazokat,
gondolhat arra, jólétét ő magának és véglegesen.
A sarjainak nem túlozva, a határain belül biztosítja.
Ez adhat alapokat úgy, hogy amikor visszanéznek,
erre az időszakra a sarjainak a sarjai is, hálásan,
jó érzésekkel gondolnak arra,
volt valaki a családjukban aki,
értette is azt amit megélt. S így
adott a további generációiknak
is megtartó erőt, és megélhetőt,
a reményt, a boldogulásnak az erejét, az
emberek, a munka és a hivatása tiszteletét.
Szép napot ma is emberek, áldjon meg az Isten,
minden földi jóból annyival, ami a legjobb nektek.
Szeretettel. Julamami