A legnehezebb életszakaszaimban,
nem tudtam mást tenni, mint leírtam.
Ami megformálódott bennem szóban,
összefüggésével, magamat segítettem.
Visszarendezni, a méltóságomat és a
tartásomat, gondolkodva dönteni.
Nyilván, mindent, nem, éltem, át,
mindenkinek rendeznie fontos, a
kontrollja szerinti, saját sorsát.
Az agg is lehet, egész életében
gyereklélek, címet adtam, hátha
egyszer, valamikor könyv is lehet.
Az agg is lehet gyereklélek.
Egy kontrollálatlan,
ártó
pillanatba,
a gyermekeknek, a
lelke, bele is öregedhet/2011/.
Szinte, nem volt nap, amikor ki ne
hajtott volna, a bricskával.
Éreztette a lelke,
nagyon fontos
hogy lássa.
Egyszer
egy napon,
amikor szomorúan
hajtott hazafele, meglátta.
Szinte, osont a lányka, de a
méltóságát, nem fedhette le.
Valamiféle szakajtó volt a kezében,
letakarva, tele, fontossal, féltettel.
A süteményhez, több órán át pucolta.
Elég volt tartania, ahogy ment volna
át, a másik oldalra, hogy meg ne ijessze,
óvatosan kanyarodott be, éppen mellé ért.
Nem hagyhatta, hogy megint eltűnjön, az egyik
ajtó mögött az átjáróházban, hát rámosolygott.
Jó napot, kisleányka, köszönt rá.
Úgy megijedt a lányka, hogy leejtette,
dióbeleket. A valamikori szakajtóból,
szanaszét szóródtak.
Megállította a lovat,
befékezve a kocsit.
Leugrott, hogy segítsen összeszedni.
Ahogy lehuppant, újra megijedt, a leányka.
Ami benne maradt, a szakajtóban, még az is szétszóródott.
A leányka keze, lába, megremegett, belepirulva, otthagyta,
a széthullott diót és elszaladt.
Utána nézett, annyit már tudott, hogy messze nem mehetett.
Nem ártana az ismerkedésüknek többet, hát rábízta a holnapra.
Az öltözetében látta, nagyon takaros, de nem úri leányka.
Elképzelte, már sokféleképpen, a legközelebbi találkozásukat.
Most, udvarolgat éppen, egynek, néha beszélgetnek, de elfogja,
a kuncogás, amikor úgy jár – kél, az a leányka. Mintha nem is a
földön járna, nem tudja így komolyan venni, minden hiába…
