Tisztelet, megbecsülés, legyen ottan bőven,
hogy vihessen a zsenge kimenőben.
Mert mi lesz veled, ha majd,
fázik a lelked, a nagy
üresség ridegségében.
Az egy szinten lévők,
értik egymást,
akkor is, ha
a másik
oldalat
tanulják még.
Az intelligensek,
segítőknek születtek,
persze, ahol igénylik,
nem ártanának senkinek.
Hiszen tudják, nem a pénzük által
lettek, így hát, maradnak emberiesek.
„Az agg is lehet gyereklélek,
az ártó pillanat alatt a gyermek
lelke, meg is öregedhet.
Megint rázza a hideg, eszébe jut az,
hogyan mesélte el azt, az ő gyakori kérésére.
Mit érzett, amikor
megmentette, a gyapjú szagú, őket kettőjüket.
A csoda, így emlegették őt később,
meg voltak róla győződve,
az emberek, hogy bár,
a nevelőapja
mentette meg.
Az Isten keze is
ott volt végig,
amikor a
kutyával együtt,
őket átkulcsolta a karja.
Siet a férfi, vállán a gyermek,
a vizes ingében vacogva,
kocognak a fogai.
Semmit nem tud tenni ellene,
nagyon rázza a hideg.
Megfeledkezik egy pillanatra
a kutyáról, átfut az agyán.
Megretten a gondolattól,
hogy szólítsa, hát még neve sincsen.
Muszáj visszamenjen, megfordulva,
a mellkasát veri az eső, védi a
gyermeket, ahogy lehet.
A hátára teszi, csimpaszkodik is
erősen, beleváj a bőrébe,
mind a két apró kezecske.
Ő meg, a két karját ráfordítva,
összekulcsolja mögötte,
ezzel is megerősítve.
Kicsi még a fekete gubanc,
lemaradt, nem csoda, ahogy
ijedtében ő most rohant.
Ugyan, hogy szólítaná,
nincs is neve,
milyen
hálátlanok
voltak vele”…
Magyarországról, Pakson,
a Hergál Házból, szeretettel. Julamami