Ide a jó öreg bocsánatot, köszönöm, hogy van.

Fontos-e még, odafigyelnek-e az emberek, mit

miért úgy tesznek. Számítanak-e még azok,

akik abban élnek, amiről éppen

ah, beszélnek.

Kérdezik-e

a  segítő oldalt, mint

az abban jól jártasakat, hinnye.

Vagy csak  az a fontos, hogy kész

a  mű,  hű de mű. Ha majd elmúlik

a látszat, kilátszanak a többiek

számára nem jelentős dolgok.

Ide kapnak – oda kapnak, tán,

majd csak,  nem veszik  észre

a többiek, a mesterkéltségeket.

Éppen miből csinálnak a valóságnál,

az élhetőről szólónál nagyobb ügyet.

A fontosság látszatára adva élnek,

a  többiek  meg keresik a napi reményüket.

Amikor azt hiszik, hogy végre talaj  van a talpaik

 alatt, újabb túlélési feladatokat kapnak,  nem róluk

szól az  sem és lassan már semmi ami hétköznapi lehet.

Vannak akik az ünnepségek után ácsingóznak

folyamatosan, mást mutatnának,

szebbet, jobbat, mint ami  bennük van.

Ah, ugyan,  hogy tervezhetnének sorsokat,  mikor

figyelhetnének a generációs feladataikra.  Ha mindig

csak  a másoknak fontos napokra készülhetnek,  hogy

megfeleljenek. Ugyan miért nem a valóság a jó  minta,

miért nem mondják, nem életszerű,  hanem  csak játék.

Lehetne,  hogy a nagy játékosság,  ne gátoljon másokat.

Mindannyiunk  Hazája ez  itt, ide  születtünk,  itt élünk,

ide teremtjük  a jót és a  szépet, hogy benne  élhessünk.

Ne csak  kommunikálj, a  valóság  fontos,  megalapoz,

belső tartást ad, megmarad az emberi méltóságod.

Minden valóságoshoz, jó szerencsét kívánok.